Azt hiszem ha regénybe akarnám foglalni a velem történt furcsaságokat, az összes történést, történetet, ami örökre eltántoríthatna a másik nemmel való bármilyen kontaktustól, a jó öreg Dosztojevszkij Miskin hercege szánakozó pillantásokat vetne főhősömre, vagyis rám. S ha a magam módján nem szoktam volna meg ezt az egész zűrzavart és nem tanultam volna meg nevetni az egészen talán én magam is elveszteném a kapcsolatot a külvilággal, s afféle félkegyelművé válnék. 

Egész egyszerűen már nem hatnak meg a dolgok, már nem lepődök meg túlzottan a hazugságokon, vagy azon, hogy az embereknek igazából fogalmuk sincs mit akarnak. Mert ismételve önmagam egyszerűen csak megtanultam nevetni az egészen, s megmaradni kicsit olyannak, amilyen vagyok.

Mert nem, egyetlen hazugság, egyetlen csalódás sem elég ahhoz, hogy belekeseredjek ebbe az egészbe. S még is hány olyan embert látok, aki egy rossz kapcsolat miatt, egy csalódás miatt már nem tud bízni a másik nemben, s minden férfit, minden nőt egyformának tart. Persze nem mondom, hogy nincs ebben is némi igazság, s hogy ez a védekező üzemmód nem biztonságos. Hiszen ha esélyt sem adunk senkinek, akkor nem is csalódhatunk. Mégsem érezem úgy, hogy bármelyik férfi a múltamból, aki csalódást okozott megérdemelné azt, hogy megfosszam magam azoktól a pillanatoktól, amiért érdemes...

A pillanatoktól amiért érdemes, legyen az pár nap, pár hónap, de azok a pillanatok, amikor egy kicsit is jobban érzed magad annál a bizonyos átlagosnál, amikor mosolyogva ébredsz fel reggel, s amikor nincs az a fáradtság, ami eltántorítana attól, hogy vele légy, amikor a legegyszerűbb dolgok is több értelmet nyernek, s a legnehezebb dolgok is könnyebbek, egyszerűen azért mert ő van.  

S ez az az érzés amiért érdemes, a vágy, hogy találjon az ember valakit, akivel egész egyszerűen jól kiegészítik egymást, valakit, aki nem tökéletes, mégis, a lehető legjobb a számára. Valakit, akivel egyszerűbbek a dolgok, akivel nincs szükség a férfiak és a nők által használt taktikákra, akivel egyszerűen csak az lehet az ember aki.

Mert, hogy őszinte legyek nekem már nagyon elegem van ezekből a játszadozásokból, soha nem voltam jó benne, s igazából nem is nagyon próbálkoztam vele, nem akarok, s soha nem is akartam jobbnak látszani, mint amilyen vagyok. Egyszerűen egy ember vagyok, egy lány, egy nő, gyermek, barát, szerető, jó és rossz, egy kicsit minden vagyok egyszerre. S eszemben sincs játszadozni, taktikázni, várni egy üzenettel, vagy féltékennyé tenni a másikat, vagy akármi. S nem értem mitől lett ennyire bonyolult ez az egész. Én egyszerűen csak azt akarom tenni, ami jól esik, azt mondani, amit gondolok és azt mutatni, amit érzek. Miért ne mondhatnám ki, ha tetszik nekem valaki, mért nem ölelhetjük meg azt akit meg akarunk ölelni, s miért nem lehet egyszerűen megmondani mit is akarunk éppen akkor a másiktól. Ha valakivel csak jól akarom érezni magam, egy éjszakára, vagy többre azt is éppen olyan egyszerűen ki lehet mondani, ahogy azt is ha valaki nem csak a testünket hozza lázba. Mi szükség van a felesleges körökre? A játszadozásokra? A körülményességre, és a hazugságokra? Ilyen játékszabályokkal, nem csoda ha végül magunk sem tudjuk, mit akarunk... pedig annyira egyszerű lenne az egész, csak egy kicsivel egyenesebben, egy kicsivel nyitottabban kéne játszani, s az őszinteséggel megadni a tiszteletet a másiknak. 

Kicsit olyan lett ez az egész mint egy félresikerült társasjáték, gazdálkodj okosan helyett taktikázz okosan, játssz jól, játssz okosan, s ha elég csalfa vagy, ha elég jól taktikázol, tiéd a meg nem érdemelt "főnyeremény".