Most egy kicsit olyan elmélkedős kedvembe kerültem -elmélkedős, valójában mondhatnám azt is, hogy villámként cikáznak a fejemben a gondolatok-, avagy a gyakori fronthatások vagy a tavasz és a tél naponkénti váltakozása kicsit kizökkentett a mostanában bevett jól van az úgy mentalitásból.

Pedig hát jól van az úgy, mert igen is vannak dolgok, amin nem tudunk változtatni, akármennyire is szeretnénk, vagy szerettük volna, így hát vannak olyan dolgok is, amikre akárhányszor, s akármilyen távlatokból is gondolunk vissza, soha nem fogjuk megérteni azt. Miértek, kérdőjelek sora, amik pontok nélkül sorakoznak a múltunkban. Némelyekre már nem is akarunk választ kapni, s sok esetben még a kérdőjelek előtti szavak is elhomályosodnak, de mindig is maradnak kis dühítő kérdőjelek, amik ha felvillannak a fejünkben képesek egy kicsit még mindig őrületbe kergetni.

Miért? Miért akartunk valakit, annyira, hogy észre sem vettük, hogy ha megkapnánk végül, akkor sem lenne az, amit/akit szeretnénk? 

Miért követjük el újra és újra ugyanazokat a hibákat, s miért is tud a szeretet vagy a szerelem avagy az a bizonyos rózsaszín köd felborítani bennünk mindent? Tompítani az érzékszerveinket, s vagy tíz láb mélyre ásni az önérzetünket, pusztán azért mert valami kis vattacukros érzés belopta magát a lelkünkbe. 

Miért gondoljuk olykor úgy, hogy nincs szerencsénk a szerelemben, holott egyszerűen csak nagyon sokszor rosszul választunk, s valójában nem csak a hülye pasikat vonzottuk be az életünkbe, de pont miattuk talán ügyet sem vetettünk a felbukkanó "normális" társaikra. Mert vagy éppen az egyik rossz választás után ácsingóztunk vattacukor ködös tekintettel, vagy egy másik után sírtunk. Szóval nem, nem a szerelemben nincs szerencsénk, egyszerűen csak a választással és a tudatossággal van némi probléma, annyira akarni valakit valami tudom is én miért, hogy közben elveszítjük a kapcsolatot azzal, amit igazán akarunk. Na igen kitisztult fejjel s az újra magunkba tuszkolt önérzetünkkel már nyilvánvaló, hogy nem, nem ő volt az.

Szóval jól van az úgy, jó egy kicsit sodródni az árral, s lassacskán félre tenni a korábbi feszültségeket, s rácsodálkozni dolgokra, gesztusokra, hogy ajajj, hát ilyen is van, talán olyan érzés lehet ez, mint egy Trabantból átülni valami full extrás luxus járgányba -amikhez őszintén megvallva, vajmi keveset értek-, már úgy megszoktam a jó öreg Trabantot, s hát ugye végig ott volt a remény, ahogyan a régi vicc is mondja, hogy na majd egyszer neki megy a falnak... hehe s végre Porsche  lesz belőle. 

Na de a Trabant az csak Trabant marad, egészen addig, míg végül már por sem marad belőle, s már rég egy másik Trabantot képzelünk a mi Porschenknak.... vagy...

Vagy megpróbáljuk a helyükre rakni a fejünkben a dolgokat, racionalizálni az elvárásainkat a másik féllel kapcsolatban, átgondolni a saját korábbi viselkedéseinket, megpróbálni kijavítani a hibáinkat, mindemellett elismerni a saját erényeinket is, s igen is elvárni, hogy értékeljék ezt bennünk. 

Mert akármilyen hülyén is hangzik tisztába kell lennünk önmagunkkal, mindemellett meg kel tanulnunk becsülni is önmagunkat, mert ha magunktól nem várjuk ezt el, egy férfitól még kevésbé fogjuk, s folyton csak kétségek között lebegünk majd.

S hát szerintem mindannyian utáljuk azt az érzést, amikor akarva, akaratlanul, de azt éreztetik velünk, hogy nem vagyunk elég jók, a legnagyobb probléma még is az, hogy ezt sokszor elhittük, s hagytuk, hogy így kezeljenek minket. 

Ennek pedig véget kell vetni. Mert, nem, valóban nem vagyok tökéletes, vannak hibáim, de van megannyi jó tulajdonságom is, s persze mindez relatív, kinek és mi?  Nem kell senkinek megfelelnem, ha valaki többet lát a hibáimból, mint az erényeimből, annak nincs helye az életemben, s nincs is min gondolkodnia. 

Nem vagyunk tökéletesek, te sem, én sem, ő sem, valakinek még is pont úgy leszünk jók, ahogy vagyunk, s talán ennyire egyszerű az egész...