Valamikor 2010 nyarán járhattunk, amikor is hirtelen időmilliomos lettem és mi mást tehet ilyenkor az ember, partner híján  belevetettem magam az online társkeresésbe. Mint ahogy azt sejteni lehetett ez az elején mindig döcögősen indul, nagy reménységek és még nagyobb csalódások keresztezik utunkat, míg végül ránk talál valaki aki megfelelőnek tűnik a személyes szakasz megkezdésére.

Választásom ezúttal egy informatikusra esett, aki közel is volt és a jelentkezők közül messze a legértelmesebb jelöltnek ígérkezett. Persze mint tudjuk ehhez az értelmességhez, a társkereső oldalak világában nem szükségeltetik Einsteini vérvonal. Sokszor már az is elég ha valaki összetud hozni egy értelmes levelet és a fényképeken kívül érdeklődést mutat az ember belső értékei iránt is.  

Ilyenkor még a kiszemelt külső adottságai sem nagyon foglalkoztatják az embert, kezdetnek az is megteszi ha az alapvető dolgok stimmelnek. Én magam amúgy sem vagyok az a felszínes fajta, persze ezt sokan állítják magukról, de az elmúlt években sikerült róla megbizonyosodnom, hogy még Quasimodoba és bele tudnék szeretni, ha a számomra fontos tényezők stimmelnek, és persze úgy hozza az élet. Fényképet azért most mégsem linkelné bizonyítás gyanánt, mert ugye a személyiségi jogok védelme, na meg egyébként sem lenne szép dolog. A lényeg a lényegben, hogy ha az ember szerelmes mindent egy másik valóságban kezd látni.

Szóval hosszabb rövidebb levelezést követően, kezdetét vette a személyes ismerkedés. Nyilván mindannyian ismerjük a szomszéd fiú típusát, akinek a megjelenésében igazán semmi extra nincs, mintha mindig is ismerted volna de igazán sosem érdekelt. Ő is ilyen volt, amolyan átlagos kedves srác, aki virágot hoz a randira, figyelmes és hasonló apróságok. 

Az egyik találkozást másik követte, elkezdtünk jobban megismerkedni, de a találkozások mindig valamiféle ürességet hagytak bennem. Semmi kifogásom nem volt ellene, de mellette sem igen tudtam érvelni, kicsit olyan volt mint a paradicsom a bloody maryben, jó-jó, de felesleges. Egyszerűen nem hozott lázba, mondhatnám inkább, hogy egyfajta didergésbe taszított. Amikor először csókolt meg az olyan unalmas volt mintha éppen az esti fogmosást végezném, olyan görcsösen próbált a fenekembe kapaszkodni, hogy azt hittem a szívroham viszi el vagy jobb esetben a mentők.

Így nem meglepő módon, a találkozgatások abba maradtak, és egy újabb milyen pasit ne tapasztalattal lettem gazdagabb.