Az a nagy büdös, pontosabban íztelen és szagtalan harci helyzet, hogy a nátha vagy valami tudom is én milyen baktérium törzs kíméletlenül ledöntött a lábamról, s az ágyamba döngölt. S habár a messzemenőkig a pokolba kívánom az összes kis láthatatlan szörnyet, akik az ízületeimen toporzékolva örömtáncot járnak, azt hiszem kellett ez a kis megállj, mert ahogyan azt már valamikor említettem, néha tényleg kell az a bizonyos stop tábla.

Már megint kicsit túlzásba estem, s a mennyiség valahogy a minőség rovására ment., a szűrőberendezésem bemondta az unalmast, s habár olykor nem árt ismeretlen területeket is kipróbálni, ez a hedonista élményhajhászás, s a boldogság vagy valami je ne se quoi mértéktelen hajszolása már nem az én világom.

Elpazarolt esték, órák, ha belegondolok, hogy hány estét töltöttem már el számomra ismeretlen férfiakkal, totálisan értelmetlenül, a hideg kezd futkosni a hátamon, mert habár összességében nem jellemző rám a minden mindegy hozzáállás, néha hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára, s a minőség hirtelen óriásit zuhan a mennyiség javára.

S amikor egy kicsit megállok, valami nem a jól megszokott módon sül el, úgy érzem magam, mint akit a lábánál fogva fellógattak a csillárra, majd egy jó nagyot löktek rajta, hogy a hirtelen fejébe áramló vér még jól meg is keveredjen.

Azt hiszem már régóta jól tudom mire vágyom, s mégis rengeteg időt pazarolok a megköthetetlen kompromisszumokra, s minden egyes blamával adok egy pacsit a folyamatosan ellenem dolgozó időnek, az elvesztegetett napoknak, s a semmitmondó éveknek.

S mindeközben olyan vagyok, mint egy menthetetlenül naiv, s együgyű rajzfilm figura, aki habár folyton pofára esik mégis pikk-pakk talpra áll, s kezdi előröl. S akárhányszor megfordul a fejemben, hogy na most már aztán tényleg el kéne kezdenem magamat sajnálni, eszembe jut, hogy mit szoktam mondani másoknak. Eszembe jut, hogy mennyire taszítanak azok a végeláthatatlanul unalmas, megkeseredett s pesszimista figurák, akik a csalódástól félve meg sem próbálják. Akik folyton csak a hibát keresik a világban, s igazából mindenben maguk körül, a biztonságosan megépített négy fal közül.

Mert igen, ahol nem ér el a szél az eső és a jég, ott a nap sugarai sem fognak minket melengetni, s igen is újra és újra pofára kell esnünk ahhoz, hogy végül eljussunk oda ahova szeretnénk. S mindeközben persze változnunk kell, meg kell ismernünk a hibáinkat, tudomásul venni őket, vagy kijavítani. Végig kell járnunk a múltunkat újra és újra, s aztán elfelejteni, elfelejteni végleg, mert ha már tanultunk a hibákból, semmi értelme folyamatosan emlékeztetni magunkat a csalódásainkra. 

Mert egyszerűen nem megy, nem lehetünk boldogok úgy, hogy folyamatosan a múlt árnyait figyeljük, s a már korábban megélt csalódásokat féljük. 

Szóval talán csak ne féljünk újra élni... Én meg azért most még fekszem itt egy kicsit, hátha a plüssmacim mérges morgása elijeszti ezeket a fránya bacikat....