Kezdek rájönni, hogy míg korábban az volt velem az egyik legnagyobb baj, hogy sok szituációban a legkevésbé sem viselkedtem tipikus nőként, az ellenkezője sem egyszerű, s korántsem biztos, hogy jó.

Mitől is lesz könnyebb egy kapcsolat, legyen az akármilyen fázisban is? Nem csak a bennünk felgyűlt sztereotipiák, rossz berögződések kísértenek minket, hanem az is, hogy megpróbáljuk másként csinálni. Az, hogy korábban mindenáron igyekeztem elrejteni az érzéseimet, s érdektelennek tűnni, avagy, hogy a büszkeségem mindig előrébb való volt, mintsem hogy hangot adjak a kételyeimnek, netán a kis zöldszemű szörnynek, sosem volt jó megoldás.

De vajon kérdéseket feltenni, s hangot adni a minket zavaró dolgoknak, pusztán önmagunkból és a tapasztalatainkból kiindulva mennyire jó megoldás? Az ember igazán csak a saját gondolataival és érzéseivel lehet tisztában, s ha akadozik a kommunikáció, akkor jönnek a falra festett rémek.

S íme hát tipikus nő vagyok, akinek szüksége van a megerősítésre, de a fagyi könnyen visszanyal, ha mindaddig míg önmagunkat érezzük megbántva pusztán saját magunkból és szterotípiákból kiindulva, a másikban is sértettségre adunk okot, s egy éppen olyan szterotíp lavinát indítunk el benne, ami bennünk elindult. Mert nem, nem csak mi indulunk ki saját magunkból és a tapasztalatainkból, hanem a másik is.

De hogyan is lehet közös nevezőre hozni a dolgokat? Mi az, ami erősebb a berögződéseinknél, s a szterotípiáknál? Ha egy bármilyen emberi kapcsolatról, de pláne ha párkapcsolatról beszélünk, az önismeretnél is fontosabb megismerni a másikat, s lemosni a kapcsolati képről a sok berögződést. Megismerni a másikat azonban hosszú idő, s közben jócskán van időnk elijeszteni a másikat.

S habár nehéz ezt kimondani, s az ösztöneink is négykézláb kapálóznak ellene, lassan meg kell tanulnunk belátni, hogy nem, nem gondolkodunk, s pláne nem viselkedünk egyformán, s azért mert egynéhány viselkedésforma deja vu-ként hatol belénk, tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem, az a valaki nem ő volt. S hiába minden racionalitás, minden korábban tapasztalt viselkedésforma, hiszen ha beborul az ég sem lesz mindig vihar. Ismernünk kell a tájat, az évszakot, s annak sajátosságait. S ugyanígy meg kell ismernünk a másikat is.

Az, hogy az átlagnál talán sokkalta nagyobb igényem van a kommunikációra, s hogy hangot adjak a kétségeimnek, a gondolataimnak elég nagy átok, ennek ellenére úgy gondolom, hogy a kommunikáció mindenféle kapcsolat alappillére. S egy vitás szituációnál nem mentegetőzést vagy bocsánatkérést várok, egyszerűen azt, hogy a másik megossza velem a gondolatait a dologgal kapcsolatban, hiszen a kulcs a megismerés. 

Természete nő: ugyanakkor szerintem minden nőre igaz, hogy szükségünk van visszajelzésekre, pozitív visszacsatolásokra, hiszen ha ezek stimmelnek, akkor feleannyira vagyunk csak hajlamosak felfújni bizonyos "apróságokat", amik minket akkor és ott igen is bántanak, még akkor is ha valójában a másiknak ez egy teljesen jelentéktelen dolog. 

Az a tény pedig, hogy hajlamosak vagyunk olyasmiért is lelkiismeret furdalást érezni, amit nem követtünk el, vagy bocsánatot kérni érte szintén egy nagyon rossz berögződés, hiszen ha kétségeim vannak, valójában csak annyit szeretnék, hogy a másik azt mondja, hogy ez egy banális hülyeség méghozzá ezért... meg ezért...

Ugyanakkor egy-egy ilyen szituáció belőlem is éppen ilyen lelkiismeret furdalást vált ki, holott az én kétségeim és sértődöttségem éppen olyan jogos volt az adott szituációban, mint a másik fél sértettsége és kétségei az én viselkedésemmel kapcsolatban.

Végezetül hát, ez az egész roppant bonyolult tud lenni, s az előrejutást csakis a kommunikáció segítheti.

Szóval én egyszerűen csak ilyen vagyok, csak fel kell fedezni az én valóságomat, de azt már ki, ki döntse el maga, hogy megéri-e? 

S hát erről egy régen hallott dal jutott az eszembe pedig igazán nem is passzol ide, de sebaj...: Zaz: Je veux/ én ilyen vagyok