Mikor pár hónapja elkezdtem írni ezt a blogot, korántsem arra számítottam, hogy ilyesmi lesz. Úgy gondoltam, hogy az online ismerkedés rengeteg vicces történetet tartogat a számomra, de ez az időszak mint az közben kiderült, inkább a félmosolyok és a könnyek időszaka.

A tény az, hogy olyan világban élünk, ahol az emberek egyre inkább elrohannak egymás mellett. Ki-ki kergeti a saját vágyait, elvárásait és olykor felületes iránypontokat figyelembe véve szaladunk el egymás mellett. Az érték, érték maradt de a tartalma megváltozott. Ha idővel kíváncsivá is válunk valakinek az igazi értékeire, addigra nagyon sok egyéb szűrőn át kell esnie az illetőnek. A külsőségek elsődleges szerepet töltenek be a választásnál, de ugyanolyan fontos sokaknak az iskolai végzettség, az egzisztencia, az anyagiak. Már-már semmit nem bízunk a véletlenre. A párválasztás nem egy emocionális folyamat, inkább egy jól felépített stratégia, ahol a stratégák előre megtervezik a király és a királynő formatervét, volt és jövendőbeli lépéseit.

Így hát, szerelembe esni valódi csodának számít. Igaz a szerelem maga a csoda, én magam mindig egy levakarhatatlan mosolyként gondoltam rá, amit hiába biggyeszt le az ember, az rögtön visszaugrik a helyére. Mindez azonban nagyon ritkán adatik meg az embernek, az idill és a rózsaszín köd egyre rövidebb folyamat, hiszen egy jól megfontolt tervezetbe nehezen fér bele egy ilyen ösztönös érzés. S ha őszinte akarok lenni mindig is arra vágytam, hogy egyszer találjak valakit akivel egyszerre tudjuk átadni magunkat ennek az ösztönlénynek.

A bús poéta szerepe már nem boldogít, egyoldalúan megélni egy szerelmet talán sokat fejleszt az ember érzelmi világán, de karakterszínésznek lenni, korántsem mulatságos feladat. Nem is tudom igazán leírni, hogy mi a szerelem, valahogy úgy gondolok rá, mint egy állandó változóra, ami folyamtosan jelen van bennünk, mégis, ki-ki egy kicsit máshogyan és más intenzitással hozza belőlünk elő. Így a szerelmünk nem is szűnik meg létezni soha, csak a tárgya vész idővel feledésbe.

Már az előző kapcsolatom után is sokat gondolkodtam ezen az egészen, hogy az embernek csalódottságában meg kéne bánnia az egészet, a hibákért pedig, amiket a szeretet nevében követett el átkozni önmagát. Mégsem hiszem, hogy így lenne helyes. Hálás vagyok az életnek azért amiért megtanított szeretni. Amiért meg tudok bízni a másikban, és ha csak egy pillanatra is de őszintén hinni benne, hogy ez a mosoly a szívemben csodákra képes.

Mikor észrevesszük, hogy valaki napról-napra egyre jobban elrabolja a gondolatainkat, még nem is vagyunk benne biztosak, hogy mi is ez az egész. Amikor az ember szembesül az érzéseivel, azok tudatosulnak benne, igyekszik értük mindent megtenni, s ha nehezen is megy, átadni a szeretett félnek. Várakozás és vágyakozás minden pillanat, egyszerűen nem tudunk betelni vele. Egy másik ember szépen lassan az életed részévé válik, nehezen telik el 5 perc, hogy ne gondolnál rá, ébredés után ő az első, lefekvés előtt pedig az utolsó gondolatod. A mosolya, az ölelése, a vele töltött idő pedig maga a nyugalom, amikor tudod, hogy még öt percnek sem kell eltelnie ahhoz, hogy mindenedet a szeretett fél gondolata töltse ki. S nincs is jobb érzés annál mikor nem kell gondolkodnunk azon, hogy valamit kimondhatunk-e, hogy a szeretett fél nyakába ugorhatunk-e anélkül, hogy szégyenkeznünk kéne az érzéseinkért, vagy azon tanakodni, hogy mit gondolhat. Hiszen biztosak vagyunk benne, hogy ugyanazt érzi amit mi, s éppen annyira jólesik neki.

Akárhogy is van de szeretem ezt az érzést, még abban a pillanatban is amikor egy bizonyos ember iránt lehetetlenné válik, mikor a vágyakozás és a várakozás értelmét veszti. 

Ma reggel arra ébredtem, hogy egy hatalmas sóhajjal a lelkem visszaszállt a testembe. Ma reggel már nem ő volt az első gondolatom, talán 10 perc is eltelt mire felsejlett bennem a képe és, hogy mi is történt, igaz akkor megéreztem, hogy visszatérő lelkemben valami megváltozott, és a szívem is kissé fájdalmasan dübörög még. Hiába minden, azt aki részévé vált az életünknek és kitöltötte a gondolatainkat, nem tudjuk egyik napról a másikra kiszakítani a helyéről. S mit is mondhatnék még fáj az a rengeteg dolog amit nem adhattam oda. S még megremeg a szívem ha látok egy lapos barackot a boltban. A szemem még homályos a könnyektől, de hálás vagyok, azért is, hogy fáj, mert tudom ,hogy az ő emléke napról-napra örökre elhalványul bennem, de az érzés amit képes vagyok érezni, a szeretet amit oda tudok adni örökre itt marad.

Köszönöm azokat az embereket, akik a kedvességükkel, a szavaikkal, az öleléseikkel mosolyt csalnak a lelkembe, még akkor is ha egyúttal a szemembe könnyeket csalnak, köszönöm, hogy léteztek!