Még ha néha úgy is érezzük, az életünk korántsem egy romantikus dráma. Nem csupán azért mert a cselekménye sem csak bő másfél óráig húzódik, de a fájdalmas és unalmas részeket sem lehet áttekerni, a boldog részeket pedig nem lehet visszapörgetni.

Akárhogyan is szeretnénk siettetni a dolgokat, nincs mit tenni mindennek eljön a maga ideje. Sokat gondolkodtam azon, hogy egy időre abba kéne hagynom az ismerkedést, még a regisztrációmat is hibernáltam. Aztán rájöttem, hogy ennek az egésznek semmi értelme nem lenne, elvégre korántsem áll szándékomban magamba fordulni és az elmúlás fájdalmain gyötrődni. Ez persze azt sem jelenti, hogy kapaszkodót keresnék vagy bármi effélét, egyszerűen továbbra is vágyom rá, hogy érdekes embereket ismerjek meg, akikkel bármi megtörténhet. 

Nem még nem vagyok túl rajta, nem jutottam el arra a pontra, hogy ne hiányozzon és, hogy ne törődjek vele. Csak azért mert tudom, hogy esetleg ő is elolvassa ezt a posztot, nem fogok semmi olyat írni ami valótlan lenne, vagy azt mutatná, hogy engem már nem is érdekel ez az egész. Elfogadtam a döntését, elfogadtam azt, hogy a közös pillanatok talán csak nekem jelentettek annyit, hogy érdemesnek tartottam kideríteni, hogy lehet-e jövője a dolognak. A lelkem egy sebet kapott és olykor olyan erősen szorítom a mellkasomhoz a párnát, vagy egy plüss állatot mintha vele akarnám pótolni az ürességet, a helyet amit itt hagyott.

Most azok a gondolatok motoszkálnak a fejemben amik mindenki fejében megfordulnak egy "kapcsolat" végén, mi lett volna ha, mit érezhet ő most, érez-e bármit egyáltalán vagy csak én vagyok az az idióta akinek fontos volt ez az egész, és egyéb felesleges kérdések. Mikor az ember nem tudja eldönteni, hogy gyűlöl-e valakit vagy még mindig szereti.

Egy dologban biztos vagyok, nem gyűlölöm őt és soha nem is fogom. Nem azért mert ne lenne szívem joga azt érezni amit csak akarok, vagy mert ne lenne olyan dolog amit inkorrektnek tartottam a részéről, ha segítené a továbblépést az még megfelelő indok is lenne az egészre, de mégsem. Nem, egyszerűen nem akarom ezt csinálni magammal, nem akarom őt és a közös élményeket örökre elfelejteni, csak a fájdalmat szeretném elűzni, és az ürességet betölteni, amit itt hagyott.

Nem tudom, hogy miért ragaszkodtam hozzá ennyire, hogy ez az érzés valóban szerelem volt vagy lehetett volna, esetleg egy egyszerű kapaszkodás. Kapaszkodás valamibe, valakibe ami az elmúlt időszakban a legközelebb állt ahhoz amit szeretnék. Holott korántsem adta meg nekem azt amire vágyom mégis ha csak néhány pillanatra is de közel volt és talán ezért ragaszkodtam, ragaszkodom hozzá ennyire. Ezt a választ már sosem tudom meg.

Most, hogy még mindig hátravan egy kevés a szabadságomból, hogy hazajöttem és nem köti le szinte minden percemet a barátok gondolata, mosolya és társasága, az ismerős és az ismeretlen helyek varázsa. Ismét nehezebb. Nehéz volt megfordulni egy olyan helyen amit az utóbbi időben hozzá kötöttem és szinte kerestem a mosolyát. Mindeközben pedig kacagtam magamon, hol volt hol nem volt, te bolond egy lány.

Sok tanácsot kaptam mostanában mindenekelőtt, hogy ne felejtsek el mosolyogni, nehéz is lenne, hogy ha az embert számára kedves emberek veszi körül, Nem tudok nem mosolyogni, de azért olykor van egy-egy pillanat mikor a lelkem árnyékosabb oldala vetül az arcomra, úgy érzem ezen sincs mit szégyellni. 

Most igyekszem újra feltölteni magam energiával, megvalósítani azon tervek egy részét amiket félbehagytam, vagy nem fejeztem be és remélem sikerül olyan dolgokat is beiktatni az életembe amik eddig távol álltak tőlem.

Remélem, hogy az üresség ami bennem maradt, szépen lassan eltűnik, s egyre kevesebb fájdalommal fogok emlékezni.

Ez a kis blog amiben kiteregetem az érzéseimet, holott ez sosem volt rám jellemző sokat segít számomra és boldoggá tesz az a tudat is, hogy van néhány ember akinek szintén jól esik ezeket a gondolatokat olvasni.