Ami azt illeti már megint jó ideje nem írtam egy sort sem ide, na nem azért mert nem lett volna mit írnom, inkább csak azért mert az egész átcsapott volna valami ócska lányos nyafogásba -hogy miért mindig velem történnek ilyesmik, s mi ez a folytonos pech széria, én sosem lehetek jókor, jó helyen?- és hasonló nyafogások, avagy programhibák a kapcsolataimban. 

Szóval most inkább megpróbálok nem nyafogni, s inkább csak néhány gondolatot és észrevételt összeszedni az elmúlt időszak tapasztalásaiból, kicsit talán zavarosan, kicsit talán össze-vissza, valahogy, ahogyan az már tőlem jól megszokott. 

A tény még mindig igaz, hogy az ember társas lény, hogy, így vagy úgy, előbb vagy utóbb a magunk módján, de törekszünk a társtalálásra. Jól ismerjük már ezt az egész rendszert, tudjuk, hogy hogyan kéne működni egy-egy kapcsolatnak, jól ismerjük a fontos részleteket, s még is hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Alapszabályok amiket elfelejtünk, amiknek a hiányáért hibáztatjuk a másikat, de tudjuk jól, hogy mi is követtünk már el hasonló dolgokat, mi is viselkedtünk már helytelenül, még akkor is ha nem pont úgy és nem pont vele.

Az ember társas lény, de a leginkább individuum, ego, csupa kimondatlan és összefüggéstelen érzés és gondolat, valaki, javarészt csak én-ként képes gondolkodni, nincs ott, mi, te csak én, és semmi más.

Mit akarok én, mire van szükségem, mit érzek iránta, vele akarok lenni, netán egyedül vagy éppen mással. Csupa én. S áltathatnánk magunkat, hogy a szeretet, szerelem vagy tudom is én micsoda nem önző, s talán nem is mindig az, de az elsődleges mégis csak az, hogy "én" szeretem őt.

S az Én pontosan olyan változó, mint az Ő.

Én sem voltam tehát sohasem állandó, inkább egy örök változó, ami akkor és ott létezik, aztán egyszer csak tovább áll, változik, s egy távoli időből tekint vissza önmagára.

Nagy igazság, hogy minden éremnek két oldala van, így hát badarság lenne úgy szemlélni a dolgokat, mintha sosem álltunk volna még a másik oldalon. Persze ha az én éppen el van foglalva a saját érzéseivel ergo saját magával, sokkal nehezebben tudja megítélni a másik fél viselkedését, mint sem azt tiszta fejjel tenné. Mert hát ha szeretünk valakit, akkor szeretve akarunk lenni, ez elég egyszerű, se nem igen van mit komplikálni rajta.

Szóval nehéz racionálisan gondolkodni, amikor a fejünk tele van azzal a bizonyos rózsaszín köddel, ilyenkor mindenre találunk a másiknak mentséget ha akarunk, s nem igen akarjuk elhinni a nyilvánvalót sem, ellenben ha valaki másnak van szüksége tanácsra, máris könnyedén megfejtjük a megfejthetetlent, de legalábbis sokkal közelebb járunk a megoldáshoz.

Melyikünk ne járt volna még olyan cipőben, amikor nem igazán tudta eldönteni, mit akar a másiktól, vele vagy nélküle? Avagy se veled, sem nélküled szituációk. Vele is akarok lenni meg nem is, jó is nekem, meg nem is, szabadságra vágyom, de hiányzik is, őt akarom vagy mást, elég jó ő nekem vagy lehet jobb is? Kérdések amik ugyan banálisan hangzanak, még is megfordult a fejünkben, vagy megfordulhatott a másik fejében velünk kapcsolatban.

Ha visszagondolok nálam általában akkor fordultak elő ezek a dilemmák,  amikor még nem jutottam túl egy korábbi kapcsolaton, érzésen, s valaki pont akkor sétált be az életembe. Talán ezek azok a találkozások, ahol a legnagyobb probléma az időzítéssel volt, akkor és ott nem voltam kész valami újra, ami akár a legjobb is lehetett volna. S hát a döntés, vagy az élet sosem várat túl sokáig magára, ha akkor és ott nem tudunk élni vele, mert az Ő is éppen olyan változó, mint az Én. 

Ugyanakkor nem egyszer álltam már az érem túlsó felén is, hogy akartak is, meg nem is, jó is voltam meg nem is, szerettek is meg nem is. Utólag visszagondolva úgy érzem, hogy többnyire sikerült félretennem a büszkeségem, mert vannak azok a szituációk amikor félre kell tudni tenni, s megpróbálni, mindent, amit lehet, amit kell, mert kell, egyszerűen vannak dolgok amiket nem lehet nem megtenni, ha valamit szeretnénk vagy ha szeretünk valakit. Ezek után persze rájövünk, hogy csinálhatunk akármit, hiszen az egész nem rajtunk múlik, mi megtettük, amit lehet, amit kell, amit érdemes. S végül már csak várunk, várunk a másikra, a döntésére, vagy éppen csak arra, hogy az Én átalakuljon.

Aztán szépen lassan eltelnek, a napok, a hónapok, az évek, elmosódik a vállainak íve, s elsuhan a hangja is, s akinél akkor és ott nem tudtunk és nem is akartunk jobbat elképzelni, már nem az Énünk része, egyszerűen ott maradt valahol az akkor és ott-ban.

Vannak változások, amin már ha szeretnénk sem tudnánk változtatni. Egyszer csak elfárad a lélek, s elindul felejteni. Minden változik, semmi sem lesz ugyanaz ma még talán várnak ránk, ma még örülnek nekünk, de ki tudja mit hoz a holnap.

Talán szerencsés vagyok egy kicsit, hogy még igazán sohasem bántam meg a döntésemet, talán elmerengtem rajta, hogy, hogyan is lehetett volna, néhány kósza gondolat.

Olyan szituáció viszont már előfordult velem, hogy habár a férfi, akit szerettem nem tudott dönteni, évek múltán még is  megbánta azt, s még mindig ugyanazt a lányt kereste bennem, aki egykor talán rajongva is szerette. 

Összességében talán a legtöbbször igaz, hogy valami csak akkor és ott lehet a miénk, s a dolgok nem fognak megvárni minket, minden változik, ami, ma, holnap még a miénk, az holnapután talán már sohasem lesz az. 

Talán a boldogság csupán időzítés kérdése, s lehet, hogy az én órám másként jár?

Idővel minden kiderül... :)