Egyedül lenni önmagunkkal fontos része az életnek, ilyenkor ismerjük meg igazán önmagunkat és szembesülünk azokkal a tényekkel amiről a másikra való koncentrálás, bizonyos vágyak hajszolása, már-már megfeledkeztetett minket.

Mindig is szerettem egyedül lenni, világ életemben imádtam a szabadságomat, a magányos órákat és a vágyva vágyott szerelem hiányát. A konvenciók egy átlagos párkapcsolat sokáig rémisztő volt a számomra, holott az egyik részem folyamatosan vágyott a szeretetre, a törődésre és a valakihez való tartozásra. Idén februárban ért véget egy számomra hosszú kapcsolat, ami talán menekülés volt a részemről, menekülés valamibe amibe nagyon nem kellett volna. A botrányos végkimenetelét leszámítva mégis segített abban, hogy jobban megismerjem önmagam, hogy tisztában legyek azzal amit nyújtani tudok. Egy kapcsolat mindig kényelmes is, sokkal kevesebbet kell önmagunkkal foglalkoznunk és az én szerepét olykor átveszi a mi, vagy esetleg a másikban való gondolkodás.

Az elmúlt hónapokban pedig ismételten sok energiát fektettem a társtalálásba de előkerült az az énem is amelyik szereti a szabadságát, aki egyre szabadelvűbbé válik, aki élvezi az itt és most-ot. Egy részem azonban megint kapaszkodni kezdett valamibe vagy inkább valakibe, akiben megtalálta önmagát. Egy olyan kapcsolatba amitől igazán soha nem is kellett volna semmit várnia, ami csak ott és akkor jó de a jövőben nem létezhet. S talán ez a választás tudatos volt a részemről, így elmondhatom, hogy igen én ott voltam, én megakartam próbálni, én szerettem. Ugyanakkor kényelmes is amiért tudtam, hogy ez nem lehetséges, így egyfajta kibúvót biztosítva számomra, s megannyi melankolikus percet, azokat a perceket amik mindig is megihlettek és amikért a magam furcsa módján rajongok.

S most megint itt állok egyfajta válaszút előtt, kissé félek attól a lánytól aki lenni tudok, aki nem kötődik senkihez, aki megy amerre jónak látja és féltve őrzi a saját szabadságát, aki hajszolja az élvezeteket, aki kedveli a magányt és akinek az elmúlás egyfajta keserédes dallamként cseng a fülébe. Félek elmerülni ebben az életformában, ugyanakkor félek egy igazán lehetséges kapcsolattól is, félek, hogy akármit is érzek, akármit is akarok, az egész pusztán menekülés az elöl aki valójában vagyok.

Vajon érdemes-e elbújnom egy ölelésben, vagy inkább szabadjára kell engednem azt az énemet akinek nem kell társ a boldogsághoz, akinek örömet okoz az elmúlás, aki hajszolja az élvezeteket, szabadon kezeli a társas kapcsolatokat aki nem akar csak másokkal törődni, másokhoz tartozni mert boldogtalanul is boldog önmagával. Talán nem azt a valakit kell keresnem akivel elképzelhetőnek tartok szinte mindent, hanem itt az ideje elképzelnem azt a jövőt, azt az énképet ami mindentől és mindenkitől független. Mert a boldogság nem egy másikban van, hanem önmagunkban.