Vészesen közeleg az év vége, s ezzel együtt eljött a számadás és az újévi fogadalmak ideje is. Én magam nem igazán voltam soha a fogadalmak híve, elvégre ez is csak egy olyan dolog, ami lehetőséget ad rá, hogy megszegjük az ígéretünket, még akkor is ha azt csak magunknak tettük, de ki tudja talán itt az ideje, hogy kivételt tegyek!?

A minap egy férfi barátommal beszélgettem, akit már elég régóta ismerek, ahogy most hirtelen utánaszámolok már több mint egy évtizede. Mostanában bizonyos dolgok bántottak, amit a fejemhez vágtak, s túlságosan sérülékeny voltam hozzá, hogy ezeket részbe el is higgyem, így nem igazán tudtam dűlőre jutni magammal. Hiába amikor az ember megnyílik valaki számára, akkor válik a legsebezhetőbbé, s az így szerzett sérelmeket nehezen tanuljuk meg kezelni és helyesen látni. Egyszerűen fogalmazva szar alaknak éreztem magam, mert ezt éreztették velem, pedig józanul belegondolva nem szolgáltam rá. Talán tévedés, hogy az ember mindig önmagából indul ki, nagyon sokan vannak, akiknek ha lehetőségük van rá bántani fogják a másikat, csupán azért mert megtehetik, elvégre egyszerűbb a másikat hibáztatni, rossznak gondolni csak, hogy nekünk könnyebb legyen. Én nem vagyok ilyen, s talán nem is leszek, igaz vannak időszakok mikor a düh és a megbántottság érzése felülkerekedik az emberen, de szerencsére a legtöbbször mindent annyiszor átgondolok, annyiszor megrágok magamban, hogy végül egy sokkal reálisabb nézőpontra lyukadok ki, mint amit a düh, vagy esetleg a vak szerelem vagy bármi, ily szélsőségesen emocionális dolog indikálna.

A dolgok amik bántottak, igazából arról szóltak, hogy ismerkedjek csak nyugodtan, próbálkozzak csak, ahogy már több százszor ezelőtt, úgy is hiába, na meg majd, "milyen szerencsés" lehet a következő, s különben sem tudom mi a szeretet. Na igen ezek elég kemény dolgok, s valóban bántottak, hiszen meglehetősen alaptalanok voltak, s olyasvalaki vágta ezt a képembe, akinek az irányába nyitott voltam, akit talán szerettem, vagy inkább csak úgy fogalmaznék, hogy szerethettem volna, így ezt szinte gondolkodás nélkül el is hittem, s mindenért magamat hibáztattam. Így a beszélgetés vagy inkább a kérdés amit feltettem ennek a bizonyos barátnak, valahogy arra irányult, hogy tényleg annyira szar alak vagyok-e, azért, hogy ennyit próbálkozom, vagy legalábbis valami ilyesmi. A válasz lényege az volt, hogy nyilvánvaló, hogy nem azért ismerkedem, mert nem találok senkit, akinek kellenék, hanem mert nem találom a megfelelőt, és nem adom fel, vagy valami ilyesmi.

Összegezve a dolgokat, talán mindig is túlságosan vágytam arra a bizonyos szerelemre vagy tudom is én micsodára, és túlságosan is sokat foglalkoztam ezzel mostanában, s természetes volt az is, hogy amikor esélyt láttam rá foggal körömmel kapaszkodtam ebbe az esélybe. S talán pont itt követtem el a legnagyobb hibát, egy kicsit meg kell próbálnom könnyedebben venni a dolgokat, s kevésbé kiszolgáltatni magam a szeretet vagy a szerelem utáni vágyamnak, elvégre ez most is csak bajba sodort. Egy kicsivel többet kell foglalkoznom magammal, a saját életemmel és azokkal a dolgokkal, amik függetlenek a pártalálástól és hasonlóktól, amik csak rólam szólnak. Több időt kell fordítanom, vagy egyáltalán időt kell fordítanom azokra a dolgokra, amik nekem jók, amiktől boldogabb leszek, amiket csak magamért csinálok. Nos ez a blog is ilyesmi, de nagyon sok olyan dolog van még, amit az elmúlt néhány évben igencsak elhanyagoltam, ilyen volt az egyik nagy álmom is, igaz ezt talán most egy kicsit újra kell álmodnom, de akkor már biztosan dolgozni kezdhetek a megvalósításon. Úgy vélem, hogy ez lesz az én újévi fogadalmam, ez nem azt jelenti, hogy felhagyok az ismerkedéssel vagy bármivel csupán, nem hagyom, hogy eluralkodjon az életemen ez a csalódottság érzés, ez a magány, ez a melankólia, elvégre nagyon sok dolog van amiért hálás lehetek ennek az évnek, s az életnek.

Hálás vagyok az új tapasztalatokért, az új történetekért, amiket megismertem. Hálás vagyok minden mosolyért és nevetésért, minden egyes beszélgetésért, gondolatért, aminek a részese lehettem, történt az bárkivel, valakivel a családomból, egy baráttal, egy kollégával, esetleg egy majdnem ismeretlennel, vagy egy ismeretlennel. Hálás vagyok minden jó szóért, amit felém intéztek, hiszen ezek a szavak sokszor nagy bánatban, s nem várt helyekről érkeznek.

S igen hihetetlenül szerencsés vagyok, és hálás vagyok a családomért, a régi és az új barátokért, mindenkiért, aki része az életemnek, s, akik ha olykor csak a távolból is, de ott vannak mindig, mert ők azok akik felvidítanak vagy csak átkarolnak amikor, újra és újra pofára esek, de ott vannak akkor is, amikor boldog vagyok és velem örülnek, ez az egyik legnagyobb kincs az életben.

Köszönöm!