Felgyorsult és lassan a végletekig digitalizált társadalomba élünk, mit van mit tenni, ahogyan a telekommunikáció, úgy a lassacskán egyre hatalmasabb teret hódító közösségi portálok is csaknem teljesen behálózták a mindennapjainkat. S az okos telefonok aranykorát élve virágzik  a "selfie" mánia. S habár jó néhány éve napi szinten találkozunk az ismerőseink közösségi portálra posztolt önarcképeivel, még mindig akadnak rossz nyelvek, akik valamilyen formában hangot adnak a selfiekkel kapcsolatos minőségi, esetleg mennyiségi problémáiknak.

Gyakorlott selfie készítőként felmerül bennem a kérdés, hova vajon mi is a problémánk, eme önképekkel, miért bírájuk, s miért gyártjuk őket még is, s ha már nem problémázhatunk magának az önarcképnek a létezésén, akkor mennyiségi esetleg minőségi problémáink akadnak, de sok esetben bíráljuk a készítő által megjelenített önarcképet,tehát magát a készítőt is.

Az önkifejezés mindig is fontos szerepet játszott az emberek életében, esetenként egészen exhibicionista módon, ki-ki pedig a maga átlagos visszafogottságával törekszik az önkifejezésre. Az író könyvet ír, a festő fest, a zenész pedig zenél. Az emberiség azonban nem művészlelkek gyűjtőneve, s a földgolyó sem egy mindenféle művészetre hangsúlyt fektető kiállítóterem. Mégis mindannyian törekszünk valamiféle önmegvalósításra, s ha nem is művészi módon, de önmagunk reprezentációjával újra és újra képeket alkotunk magunkról, képek tucatjait, valamelyik jobban, valamelyik kevésbé tükrözi a valóságot, de összességében az a sokmilliárdnyi kép mi magunk vagyunk.

Nem vagyunk két lábon járó élő holtak sorozata, egyéniségek vagyunk, s a megannyi azonosság ellenére sem lehetünk, s leszünk soha egyformák. Kifejezőeszközünk a testünk és az arcunk, de kifejezőeszközünkké vált a divat, s annak ezerféle kiegészítője is, s mindezeknek a kiegészítőknek a variálásával törekszünk az önkifejezésre, vagy éppen önmagunk elrejtésére, tudatosan vagy tudat alatt. Pusztán a megjelenésünkkel is kifejezhetünk megannyi érzést, örömöt, gyászt, de akár a világnézetünket, politikai hovatartozásunkat, s nem utolsó sorban a nem identitásunkat is.

S, hogy mire jó mégis a megannyi kép, hogy mit is akarunk vele valójában kifejezni, esetleg elérni, tudatos vagy tudat alatti, s kinél hogyan működik a selfie, ez egy örök je ne se quoi, hiszen mint azt már fentebb említettem mindannyian mások vagyunk.

Akad akinek feltűnési viszketegsége van, vagy egyszerűen csak figyelemre vágyik, utalhat a nárcizmusunkra, vagy éppen önbizalom hiányra. Akadhatnak olyan időszakok, amikor a megannyi kép igazából egy embernek, vagy egy kisebb közösségnek szól. S talán csak a hozzánk igazán közelállók sejtik olykor, hogy egy kép miért is születhetett, de legtöbbször mi magunk sem tudjuk igazán a késztetés okát, talán csak egy kiáltás a csendben, egy életjel, vagy éppen egy szín a szürkeségben, egy hangulat.

Ha saját magamra és az én selfie készítési szokásaimra gondolok, s csak végig nézek néhány képet a profilomon, mindegyikhez más benyomás társul, nem, nem azért mert kissé cinikusan kifejezve nem lenne minden kép gyakorlatilag egyforma, de legtöbb esetben eszembe juttatja a készítés pillanatát, a motivációt. Ahogy lapozgatok a képek között, tudom, hogy van olyan ami éppen akkor készült, amikor az összetört szívem darabkáit igyekeztem összerakni, s van köztük olyan is aminek a készítése idején éppen megdobbant a szívem valaki iránt. Vannak képek, amik csupán a teret és az időt hívatottak megörökíteni, valahol, valamikor. Néhány kép pedig csak egy pillanatnyi érzésre utal. Esetenként csak az új frizurát, ruhát, vagy valami hasonló dolgot hivatott bemutatni. Akadnak egészen céltalan és hívatlan képek is, de látom, hogy akadnak olyanok is, amik egy valaki érdeklődését voltak hívatottak felkelteni.S tudom, hogy a blogom háttérképén, sok végigdolgozott éjszaka után az álmatlanságtól sokszor a plafonra meredve mászkáltam fel és alá a lakásban.  Hogy miért kellett mindezt megörökíteni, s, hogy valójában a fáradtság ellenére miért is nem tudtam aludni, talán magam sem tudom, ránézve még is újra és újra átérzem annak a reggelnek a hangulatát.

S hogy valójában kinek mit jelentenek ezek az önarcképek, vagy mire hivatottak, s mennyire értelmetlenek ki-ki döntse el maga, végtére is mindannyiunknak meg van az ismerőseiről a véleménye, s akadnak olyanok is, akik egészen érdektelenek akkor és ott, a legegyszerűbb megoldás, ha ilyenkor könnyedén tovább görgetünk.

Összességében talán azt mondanám, hogy ezek az önarcképek számomra emlékek, emlékek önmagunkról.