Van egy exem, nem volt egy hosszú kapcsolat, nem is igazán volt szerencsés, avagy olyasmi, amit már mindenki jól megszokhatott tőlem. Nos ezzel az exemmel a mai napig beszélünk, hogy miért, azt igazán magam sem tudom, ha pontos akarok lenni ő meg aztán pláne nem tudja mit is akar tőlem, na de ez van. A lényeg a lényeg, természetesen kiállhatatlan liba vagyok, amiért újra és újra az orra alá dörgölöm cenzúrázatlanul, hogy mekkora egy "hímvessző" volt, s, hogy hogyan is viselkedett velem, persze ilyenkor mindig jön a mosakodás, pláne ha szóba kerül a csajozás téma is. 

Szóval fiúk-lányok, igyekszem nagy vonalaiban vázolni a helyzetet, s nem elveszni a részletekben, pláne mert, szerencsémre sokra már nem is igazán emlékszem, de akad, amit a mai napig elő tud hozni belőlem. 

Hol máshol ismerkedtünk volna meg, mint ezen a hatalmas világhálón, mégpedig egy amolyan közösségi portálos társkereső csoportban, komment-komment hátán, átbeszélgetett napok, telefonálások, randi, randik, persze távolsággal, és egyéb elfoglaltságokkal fűszerezve, de alakult, jól kijöttünk, jól éreztük magunkat együtt, s úgy valahogy stimmeltek a dolgok. ...Egészen addig míg el nem kezdtek kissé ellaposodni, egyre kevesebb beszélgetés, -ez persze rendben is van, nem lehet örökké lángolni meg ilyesmi- aztán míg korábban mindennap beszéltünk egyszer csak napokra eltűnt, se puszi se pá, elolvasta az üzenetemet, de nem válaszolt, vagy éppen aktív volt ténylegesen, de az üzenetemet meg sem nézte -itt persze illik tudni, hogy nem írtam ötvenet, legfeljebb egyet, vagy ha hirtelen eltűnt megkérdeztem, hogy van, s persze sosem kértem számon, hogy hol van, kivel van és mit csinál, de szóvá tettem, hogy ha napokra eltűnik legalább annyit írhatna, hogy eltűntem pár napra, ne aggódj-, s persze képbe kerültek még a társkereső csoportból felbukkanó lányok, akikhez persze semmi köze nem volt, lájkok, követések, ez exem a borítóképem, - én totál paranoid vagyok -, ezek mentek meg a bárányfelhők. Mindeközben a találkozások ritkultak, család, barátok, hobbi, munka, edzés, még több hobbi, s ha abszolút volt egy feles napja, akkor egye fene alapon én is belefértem egy fél hétvégére. Így mentek ezek a hetek, s az ünnepek alatti két hét szabadságában sem jutott eszébe, hogy netán látni szeretne.

Mindemellett, gondolhatnám magamról, hogy paranoid vagyok, hogy eltúlzom a dolgokat, de azt hiszem vannak jelek, amiket elég nehéz lenne félreérteni. Habár ezek fényében lehet, hogy azt kellett volna gondolnom, hogy oda meg vissza van értem és igazán fontos vagyok neki, s még csak eszébe sem jut más nő, a pasi aki a születésnapomon egy fél perces telefont sem képes megejteni csak egy facebook üzenetre futja, attól nem sokat lehet várni... Szóval végül kiböktem az ellenérzéseimet, a problémáimat, mire nagy kegyesen annyit volt képes mondani, hogy hagyjuk, a távkapcsolat az sosem működik, és hasonlók, - jó pár hónappal korábban ez persze nem merült fel benne-. Ennyi volt hát szakított velem, az igazságérzetem a falat kaparta, persze sértett voltam, és csalódott, hogy kb ennyit érdemeltem, de ez van, s habár nem szoktam ilyet csinálni, de töröltem az ismerőseim közül, levettem a követéseket és továbbléptem. Természetesen másnap már jött a bocsánatkérés és a nem úgy gondoltam... pontban éjfélkor a telefon is megszólalt, de megbeszélnünk a mai napig nem sikerült rendesen.

Csak azt tudta, hogy nem tudja mit akar, mi van, s hiába próbáltam haverként állni a dolgokhoz, hogy minden mindegy alapon játsszunk végre tiszta lapokkal, na ez az, ami nem ment, s nem megy.

Mindent leszámítva egy teljesen jó fej srác lenne, csak ne akarna még tét nélkül is hülyére venni.

A lányok, akikkel soha nem beszélt, idővel, mint kiderült fene sem tudja mennyien voltak, s, mint kiderült ő csak beszélgetett velük, de ez nem ismerkedés, társkereső oldalról flörtölni, beszélgetni lányokkal az nem számít ismerkedésnek, abban nincs semmi -talán ha mellette minden stimmelne, azt mondanám na bumm, de azért had ne legyek teljesen hülye. S had ne kelljen elmagyaráznom egy felnőtt embernek, hogy ha nekem van valakim, akkor nem írok rá társkereső csoportokban ismeretlen lányokra, nem beszélgetek telefonálok velük, s had ne én legyek már a bolond, amiért szerintem ez nem normális, amiért ez szerintem annyit jelen, hogy az akivel együtt vagyok nem érdekel eléggé.

S ha nem kérdeztem volna meg az elején többször is, hogy mit szeretne, szeretne-e másokkal is ismerkedni továbbra is vagy sem, s ne hallottam volna a magasztos dumát, hogy neki olyan kapcsolat nem kell, talán kevésbé nevetnék eme banalitáson... 

Mert hát ő kíváncsi, az ő fejében meg sem fordult, hogy ezekből a beszélgetésekből szimpátia lesz, netán randi, ő csak szeret beszélgetni - na ez nekem nem tűnt fel, avagy csak velem nem volt ideje-. 

S most komolyan van olyan lény az univerzumban, aki ezt elhiszi, vagy netán úgy nézek ki, mint valami űrlény, aki a saját agyvelejének az utolsó cseppecskéjét szippantja fel egy hatalmas szívószállal?

De, amit pláne nem értek, hogy miért próbál a mai napig hülyének nézni, mi a jó abban, hogy a mai napig írogat nekem, hogy hiányzom és fontos vagyok neki, s miért nincs annyira faszagyerek, hogy bevállalja, igen bocs igazad van, egy hatalmas "hímvessző" voltam veled ebben is, nem csak amikor elfelejtettem veled kommunikálni vagy elmondani, hogy megváltoztak a dolgok, meg, hogy lövésem nincs mit akarok, hanem igen, más nőkkel is ismerkedtem. 

A nem beszélgetésből beszélgetés lett, az ugye egy társkereső oldal keretein belül sem számít ismerkedésnek, s hát ki tudja meddig jut a sztori, mert ha állva csinálták, akkor a szex sem számít, hiszen nem feküdt le senkivel, meg különben sem hisze, hogy gondolná, hogy ez sem fér bele.

S persze ha a tények nem beszélnek helyette, jöhetnek a vádak, hogy én mekkora egy randi királynő vagyok/voltam, meg nekem mennyi rajongóm/udvarlóm van.

S minek kellek én neki tartaléknak, nyuszinak a kalapból, vagy ha az összes, rondább, butább vagy ízléstelenebb verzió befuccsol, legyen kivel legyezgetni az egóját? Netán amíg nem jön egy szebb és egy okosabb?

Mert az ugye egyértelmű, hogy nem voltam elég jó neki, a probléma csak az, hogy nem jött jobb.

Hiszen akkor még jobban meg tudott volna bántani, amíg én kis naivaként vártam a találkozásokat, meg, hogy előbb-utóbb majd beleférek az életébe. (Mert ugye maximálisan megértőek vagyunk, semmi hiszti, a munka fontos a család még fontosabb, s a haverokat/barátokat sem lehet elhanyagolni, van az embernek hobbija is, meg saját magára is kell az idő, ezzel én is csak így vagyok, így hát idő kellet hozzá, hogy rájöjjek, hogy nem ezek fontosságával van a baj, hanem azzal, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba.) 

...Nem értem a férfiakat, miért annyira fájdalmas korrektnek vagy őszintének lenni!?...

S nektek, komolyan egy olyan nő kell, aki ezeket elhiszi?

Maradok  hát továbbra is tisztelettel a ti flúgos, rinyálós "randi királynőtök"