Online társkereséstől az online társkeresésig.  Akármi is történjen, akárhogy is alakuljanak a dolgok, valami belső hang mindig visszahúz az online vadászmezőkre. Az ismerkedés eme formája valahogy megszokássá vált számomra, s úgy vélem nyugodtan mondhatom, hogy egyre inkább elkerülnek a meglepetések, avagy már semmi nem okoz nagyobb döbbenetet a számomra.

Mégis, újra és újra pofára esés a végeredmény, s ilyenkor, meg úgy általában vannak emberek, akik fel szokták tenni nekem azt a kérdést, hogy hát akkor mégis, miért is erőltetem, hiszen ezek szerint nem működik a dolog. Ilyenkor szoktam én is visszakérdezni, már persze ha a beszélgetőpartnerem is a szingli osztagot erősíti, de akkor is, hogy ha nem, hogy hány egyedülálló embert ismer, aki nem online ismerkedik, mert ha ez így van, s valaki nem találta meg még a társát egy életre, akkor neki is fel kéne hagynia mindenféle ismerkedéssel? Pusztán azért mert több-kevesebb, hosszabb-rövidebb kapcsolat után valaki még nem találta meg azt a bizonyos "igazit"? Nem hiszem, hogy így kéne felfogni a dolgokat, és ilyen könnyen lemondani az esélyről.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez a mai világ egy kicsit a feje tetejére állt, már ami az ismerkedést illeti. Hogy mi okozza mindezt, a lehetőségek tárháza? Mármint az a tény, hogy már nem kell különösebb erőfeszítést tennünk ahhoz, hogy belekezdjünk egy ismerkedésbe, hogy elég néhány kattintás, egy kis pötyögés s valaki az ország vagy a világ, vagy az utca túloldaláról már is elérhetővé válik a számunkra, már persze ha viszonozza a kattintásokat. S ha valaki egy kicsit leleményes, megfelelően aktív, akár minden este másvalakivel randevúzhat. S valahogy az emberek, esetemben a férfiak egyre kevésbé tudják, hogy mit is akarnak. A döntésképtelenség egyfajta életformává vált.

"Férfi" mint afféle bizonytalan valaki, aki tesz is dolgokat meg nem is, aki akar is valamit meg nem is, s még sokszor az eldöntendő kérdésekre sem tud megfelelő választ adni. Ellenben ez még mindig hagyján, hogy valaki nem tudja pontosan mit vagy kit akar, mert hát ki tudja ezt sokszor pontosan... (?) Na jó elég a mentegetőzésből, az ember akkor és ott igen is tudja, hogy mit akar, lehet nem tudom mit akarok egy év múlva, vagy húsz év múlva, de, hogy akkor és ott mit akarok azt igen is tudom, ahogy azt is, hogy érdekel-e valaki vagy sem. Az, hogy ez az érdeklődés minek a függvénye, hogy nem tudom eldönteni, hogy egy ismerkedésből lehet-e valami esetleg van valaki más is a képben, rengeteg mutató játszhat közre. Van olyan is, hogy egyszerűen csak rossz az időzítés, s abban a pillanatban, életünknek abban az egyetlenegy fázisában nem tudunk nyitottak lenni valakire, az életünk egyéb dolgai miatt, esetleg lezáratlan ügyek miatt, vagy pusztán azért mert van valaki más aki ha csak egy kicsit is, de akkor és ott jobban érdekel minket.

A legnagyobb problémám talán a korrektséggel van. Azzal a fajta korrektséggel, hogy ne pazaroljuk a másik idejét, s itt jön képbe az őszinteség. Nem, nem kell a másik lelkébe taposnunk, nem kell kéretlenül a képébe vágnunk, - hogy ember te aztán über ronda vagy, szóval "nézzé má tükörbe aztán keressél magadnak valakit aki a Mónika showban pózol, "Ahogy, azt sem kell feltétlenül kimondani,- hogy ember te olyan egyszerű vagy, hogy az Iq-d egyenesen arányos a lábméreteddel szóval ne "fárasszá má".   - Azt sem kell valakinek a szemére vetni, - hogy szívem te unalmasabb vagy mint a címke a tonhal konzerv hátulján.... s sorolhatnám. Alapvetően úgy gondolom, hogy előbb vagy utóbb mindenki veszi a lapot, s nincs szükség arra, hogy valakinek kérés nélkül az egojába, ne adj Isten a lelkébe tiporjunk. 

Ellenben tény, hogy a konkrét kérdésekre, konkrét válasz jár, s ha valaki korrekten megkérdezi tőlünk, hogy mit is szeretnénk, vagy szeretnénk e tovább ismerkedni, akkor legyen bennünk annyi gerincesség, hogy megmondjuk a frankót. Nem, még ilyenkor, sem kell megbántani az illetőt, elég egy úgy vélem most nem aktuális, vagy bocs, de ne strapáld magad, ne pazaroljuk egymás idejét. Esetleg ha magunk sem tudjuk mit szeretnénk a már fent említett okok miatt azt is ki lehet nyögni tök őszintén, hogy mi van, mi van, bocs, de van valaki más, vagy bocs de nagyon nem tudom mit és hogyan szeretnék, vagy bocs de nekem most kell egy kis szünet... ezért meg ezért... de ha..., de akármi, egyszerűen csak ne nézzük hülyének a másikat. 

S tény az is, hogy ez az egész igazán csak akkor bosszantó, ha az érem azon oldalán pörögsz, amelyik bámulja a mobilját vagy a laptopját, hogy na írt már, aki napjában ha kell százszor is megnézi az épen aktuális okos alkalmazást hátha, s ha két percre rohant ki a fürdőszobába már aggódva kap a telefon után hátha ott villog a nem fogadott hívást jelző ikon... S ez nem jelent semmi mást mint azt, hogy valaki érdekel minket, hogy valaki jobban érdekel minket mint az átlag, s ha ez eddig kölcsönösnek tűnt, akkor igen is, kell egy nagyon nagy stop tábla az orrunk elé, hogy ne pörögjünk már. Na nem azért mert előbb utóbb nem esik le a halvány rózsaszín ködtől nekünk is, de ha már egyszer vettük rá a fáradtságot, hogy tegyünk a tisztánlátásért... akkor joggal várható el némi korrektség. 

S nem, nem vagyunk hibátlanok, én is kerültem már olyan szituációba, hogy csak akkor vált világossá számomra, hogy ha tudatlanul is de ezt a játékot űzöm valakivel, mikor megemlítette, mikor rákérdezett, hogy mi is történik most... hiszen eltűntem mostanában, ha ő nem jelentkezik én sem teszem, hogy próbál nem keresni, várja, hogy én tegyem, de két nap után mindig feladja s rám ír. S akkor esett le, hogy én ezt nem akartam, hogy csak tudat alatt, különféle okokból, némi védekezésből visszavettem az intenzitásból. 

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ha valaki nem tesz fel kérdést, arra nem kell válaszolni, de ha valaki megteszi irányunkba a megfelelő lépéseket, akkor észhez kell kapnunk, vagy őszintén kimondani, amit addig kéretlenül nem tettünk meg. 

Csak egy kicsit több egyenesség, semmi más. S ha feltisztultak a halvány rózsaszín ködfelhők, mert úgy alakult, hogy fel kellett tisztulniuk, ne felejtsük el, hogy mindig, mindig jön másik.