Napok óta van bennem valami tudatalatti belső feszültség, valami véget ért, valami elkezdődött, de valójában nem változott semmi. Talán most jön ki belőlem az elmúlt egy év fáradtsága, s ez a téli meleghullám is összezavarja a testemet, de egyszerűen kidőltem, padlót fogtam.

Na nem abban a búskomor rettenetesen érzem magam formában, mert valójában semmi ilyen nincs benne, csak egyszerűen már reggelente sem vagyok formában. Nincs kedvem felkelni, felöltözni, normálisan kinézni meg mégannyira sem, a pizsamámban érzem magam a legjobban, s ha lehetne most napokra eltűnnék a világ elől, egyrészt azért mert ilyenkor rettenetesen undok is tudok lenni, másrészt azért mert a takaróm alatt megbújva olyan végtelenül békés minden. Szerencsére most van erre egy egész hétvégém, de már most fázik a lelkem az azt követő megállás nélküli munkától.

Valamilyen paradox módon mégis valami hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam az elmúlt napokban, mintha igazán nem érintene meg semmi, kivételesen nem akarok siettetni semmit, olyan könnyen engedem tovább a dolgokat, ahogyan ezelőtt sohasem ment. Aminek meg kell történnie az meg fog történni, s most kivételesen tényleg nem küzdök az állóvíz ellen... 

Az online "postaládám" csak úgy kong az ürességtől vagy inkább úgy mondanám, hogy az érdektelenségtől. Az év végi hajrá kifutotta magát, az a néhány hirtelen fellángolás elévült, de az is lehet, hogy csupán megpihent. Összességében mégis felüdítő a tudat, hogy akadnak még férfiak akik úgy igazán meg tudnak mozgatni, s odaszegezni a telefonomhoz, hogy nem minden ismerkedés zajlik a száraz paraméterek, adóbevallás, és keresetigazolások lecsekkolásával. S a végkimenetelektől eltekintve, ezek azok a hosszabb, rövidebb időszakok, amiért érdemes ezt az egészet csinálni. Igazán csak ilyenkor érdemes belevágni, nekifutni a randiknak és az összes többi kalamajkának, ami a tisztán online időszakot követi.

Sosem odáztam el a személyes találkozásokat, ha lehetőség volt rá, volt, hogy fél óra után megtörtént, de volt, hogy az online szakasz hónapokig is eltartott, nyilván ezekben az esetekben a távolság is jócskán közbejátszott, de én igazán sohasem bántam. Persze szokás mondani, hogy ilyenkor jóval később ugrik csak az a bizonyos majom a vízbe, na bumm, ha egyszer beugrott már úgy is mindegy.... Egyszerűen ezeknek az időszakoknak is meg van a maga szépsége, s hát végső soron mit veszíthet az ember? Hiszen néha csupán csak magukért is jók ezek a pillanatok, a kíváncsiság, a kölcsönös érdeklődés, mikor egyre jobban meg akarod ismerni a másikat, s egyre több dolgot tudsz meg róla. A reggeli üzenetek, s a napközbeni viccelődések, az esti csevegések... Egyszerűen jó, ha csak néhány mosolygós percet tesz hozzá az életünkhöz, akkor is jó. 

Az elmúlt évből nem igazán hoztam át az idei évre semmit, semmi olyat, amit le kellett zárni...

Elengedtem azt, aki sokszor megbántott, s talán a mai napig sem tudja, hogy mit is akar, de elengedtem azt is, aki jelen volt ugyan egy darabig, de igazán sohasem ragadott magával. Vége van, vannak helyzetek és kapcsolatok, amiket könnyen engedünk tovább, s vannak, amiket minden észérv ellenére csak nagyon nehezen, mégis van egy pont, ahonnan már egyiket sem lehet visszafordítani.

Megkönnyebbültem, s igen, az elmúlt egy-két hónapban voltak pillanatok, amikor őrjítően vágytam rá, hogy történjen valami, hogy valami csak egy kicsit is magával ragadjon, hogy végre érezzem, hogy élek. Kicsikét belefásultam az elmúlt évbe, s hosszú ideig tipródtam egy helyben, egy kapcsolatban, ami nem mutatott és nem haladt semerre, mindeközben harcolva a múlt szellemeivel, a csalódással és az értelmetlenséggel.

Szóval most csak bujkálok a takaró alatt, az ajtó nyitva, de nem kiabálok kifelé az ablakon, nem sürgetek semmit. Ha valaki meg akar keresni az bejön, aki nem az pedig egyszerűen tovább sétál. 

Valahogy most ez az egész annyira könnyűnek tűnik...