Kedves Naplóm!

Van, hogy néha elhagy az erőm, s záporozni kezdenek a könnyek a szememből, olyankor nem is igazán tudom, hogy miért sírok, csak azt, hogy elég volt, hogy megint itt van az a pont, amikor a lelkem már többet nem bír el, s ki kell belőle engednem mindent, eltüntetni a nyomokat.

Anyukám mindig azt mondja, hogy nem kell mindig mindent kimutatni, vagy mindig mindent leírni, s talán ezért néha kicsit szégyenlem is magam, de farkasszemet nézni ezzel a vakító fehérséggel, amire egyszerre csak úgy záporoznak a betűk, akár a könnyek, megkönnyebbülés. Nem mondhatod el senkinek, mondd hát el mindenkinek.

Az igazság az, hogy sosem érdekelt igazán mit gondolnak mások, legalábbis azok, akiknek furcsamód mások nehézségei jelentik az örömet, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy sokakat érdekelne az amit leírok. Hiszen ez az egész nyavalygás olykor már-már banális, esetenként nevetséges, s néha siralmas is azt hiszem. Egészen egyszerűen csak szükségem van rá, hogy leírjam azt, amit máshol nem tudok összerakni, hogy a betűk szavakat, a szavak pedig mondatokat, majd azok pedig gondolatokat alkossanak, gondolatokat, amik segítenek leírni azt, ami bennem van.

S miért is sír az ember? Sírok mert sajnálom magamat, vagy éppen valami mást, vagy valaki mást. A sírás egészen egyszerűen nem jelent sokat, ahogyan nem csak akkor fáj valami ha sírunk, de mégis miért? Miért sírunk ha sírunk, s miért van az, hogy van úgy, hogy akármennyire is szeretnék nem megy?

Csepp-csepp mindenféle cseppek, s minden pohárba fér egy utolsó csepp. Szeretném kikapcsolni olykor a gondolatokat, s mindent, s azt a hihetetlen nagy ürességet is, amit olykor az ember érezni képes, a magányt, azt, hogy vannak pillanatok, amikor elfelejtjük jónak érezni magunkat vagy pontosabban nem érezzük magunkat semminek.

Azt hiszem már elég jól ismerem önmagamat, a különféle tulajdonságaimat, s az önismeret sok mindenre megoldás. Tisztába kerülni önmagunkkal, s ha nem is feltétel nélkül, de az elveinkhez hűnek tartani magunkat, megfelelni bizonyos morális tényezőknek. S mégis azt gondolni, hogy a legtöbb dolognak pont ez az oka.

S előfordulhat, hogy teljesen más értékrendet kell vallanom, hogy teljesen máshogy kell élnem, s viselkednem a megváltáshoz, esetleg elfogadni a tényt, hogy nem létezik, hogy elérhetetlen.

Hogy mostanában valahogy nem jönnek össze a dolgok, s talán egész eddigi életemben csak egyszerűen nem jöttek össze a dolgok, s talán értelmetlen is mást várni. Belegondolni, hogy apróságoknak tulajdonítunk olykor hatalmas jelentőséget, s, ami akkora erővel jelen van a mindennapjainkban, a lelkünkben, az valójában semmi.

S talán nem is akkora erény ha az ember megtanul az apróságoknak örülni, mert talán kicsit olyan ez az egész mint a majom a farkával. Örülni az apróságoknak, s közben lemondani a csodáról, s úgy várni végül ezeket mint magát a messiást. S rájönni, hogy mindaz, aminek hatalmas jelentőséget tulajdonítunk, az valójában semmi.