Mennyivel könnyebb kívülállóként szemlélni a dolgokat, s milyen tisztán és reálisan tudunk gondolkodni ha valaki másról van szó, olyan könnyű odavágni, hogy mennyire naiv vagy, hiszen nem érdekled, ki kéne lépned ebből az egészből, vagy éppen azt mondani, hogy ne légy hülye hiszen oda van érted.

Ha valaki másról van szó annyira leegyszerűsödik minden, leegyszerűsödik mindaddig, amíg a saját fejünkkel gondolkodunk, a saját helyzetünkből, egy külső nézőpontból szemléljük az egészet, de amint belecsöppenünk a dologba, már korántsem látjuk olyan tisztán a dolgokat. A körvonalak hirtelen elmosódnak a szemünk előtt, a tények csak fikciók lesznek, feltevések, vagy éppen csak remények, a semmiből dráma lesz, s rémképeket festünk a napsütésbe, vagy éppen rózsaszín ködbe burkoljuk a szürkeséget.

Az emberi kapcsolatokra nem léteznek egyenletek, pedig mennyivel egyszerűbb lenne ha x-y minden esetben z-vel lenne egyenlő, x+y pedig mindig n lenne, s soha többet nem kéne azon agyalni, hogy x-y most akkor mit is jelent. De hiába keresnénk bármiféle logikát a dolgokban, a korábbi tapasztalataink csupán sejtethetnek velünk dolgokat, de semmi nem állandó, s nincsenek fix megoldások. A rossz tapasztalatok, a félelmek pedig képesek beárnyékolni mindent.

Régebben a büszkeségem uralta a kapcsolataimat, s a fel nem tett kérdések, a kimondatlan gondolatok, a kimondatlan érzések kevertek végül a legnagyobb galibába. Elfáradtam már ebben az egészben, tudom jól, hogy mára hatalmas divat lett játszani, hogy színház az egész világ, de nekem nem megy ez az egész, és nem is szeretném erőltetni. Ma már talán megszállottan is igyekszem elébe menni a dolgoknak, s időben kimondani azt ami a szívemet nyomja, mert egyszerűen fáradt vagyok hozzá, hogy kínlódjak, hogy azon gondolkodjak mi lehet a baj, mikor talán nincs is.

Annyira szeretnék egy fekete-fehér világban élni, ahol nincsenek árnyalatok, s minden pontosan olyan amilyennek látszik, egy olyan világban, ahol minden magától értetődő, s minden éppen oly nyilvánvaló, ahol a jó dolgokat úgy élnénk meg ahogy vannak, s nem kéne attól félni, hogy elillan még azelőtt, hogy észrevennénk azt. Egy világ, ahol minden pont annyi lenne, amennyinek látszik, se több, se kevesebb.

Anyukám mindig azt mondja, hogy nem kell mindent kimondani, de ha bárki azt hinné, hogy mindent elmondok, vagy leírok valahova, ami akár egy-egy perc alatt végigcikázik a fejemben, minden bizonnyal tévedne. S hát ugye mégsem paráználkodhatunk a szavakkal.

Mindemellett ma már nem szégyenlek kimondani semmit, kimondani ha fáj a szívem, ha magányos és kétségbeesett vagyok, vagy éppen azt, hogy tetszik nekem valaki, netán bármit, amit éppen gondolok vagy teszek, még akkor sem ha az a legunalmasabb, netán a legkínosabb dolog a világon. Szóval inkább riassza el az embereket az, aki vagyok, mintsem olyasmihez vonzódjon, ami nem.

Mert néha utálom a csendet, máskor meg megőrjít a zajlás, s kacérkodik velem a bizonytalanság, nevet rajtam, hóhér ő akár a tudatlanság. Mert türelmetlen vagyok néha, mindig, mindent tudni akarok, nem tudok várni, sietek, sokszor mintha csak túl akarnék rajta lenni, mindegy mi, csak történjen valami, hogy ne kelljen azt a kétségbeejtő bizonytalanságot érezni. Aztán megnyugszom, semmit nem veszek komolyan, s semmi nem érdekel, lesz, ami lesz, lesz ahogyan lesz, mert van, amin nem lehet változtatni.

S végül az őrületbe kergettem magam.

Szóval végtére is csak nyugalomra vágyom, mosolyra, hogy kikapcsoljon a fejem, s megnyugodjon a lelkem, így hát inkább kimondok mindent, ami nyomja, mindent, ami búja, baja lehet. Mígnem egyszer csak megáll körülöttem minden, s nem akarok mást csak aludni, s történeteket hallgatni, amik álmodni hívnak.