Van az úgy, hogy igazán csak mások szemüvegén át láthatjuk önmagunkat teljes valónkban, és rakhatunk össze egy olyan önarcképet, ami ha nem is az egyetlen, de valóságosabb mint bármi aminek szándékunkban áll lenni.

Sohasem próbáltam másnak látszani mint ami vagyok, azonban az emberi természet sokrétűsége miatt egy romantikus regény sokféle szereplőjének vonásai fordulnak meg bennem is. Nem vagyok sem fekete sem fehér, sem szent sem profán, egyszerűen csak ember vagyok, egy a sok közül. Valaki aki mindig is vágyott a szerelemre, egy része mégis elutasította azt, mint aki tűzben égve is vacog. Biztos vagyok a bizonytalanban, és bizonytalan a biztosban.

Mondhatnám, hogy szerettem már, és talán így is van, mégis azt gondolom, hogy eddig igazán csak a szerelem illúziójába voltam szerelmes. Nem rendelkezem megannyi tapasztalattal, és nem igazán tudom, hogyan kell vagy nem kell, lehet vagy nem lehet viselkedni egy kapcsolatban vagy olyasmiben ami ahhoz vezethet. Egyszerűen csak nem szocializálódtam a szerelemre még kevésbé a kapcsolatokra. Nem arról van itt szó, hogy nem tudom mit kéne tennem illetve nem megtennem, ahhoz, hogy a megfelelő hatást váltsam ki a másikból, de sohasem tudtam erre koncentrálni, és nem is igazán vágytam olyan kapcsolatra amiben csak részben lehetek önmagam. 

Egy kicsit olyan mintha akárhányszor megismerek valakit, aki vonzó számomra, az összeszedett énem elbújna a függöny mögött és előugrana belőlem a világ bohóca, vagy legalábbis egy kislány aki olykor azt sem tudja mit csinál, csak csodálkozó szemekkel bámul a nagyvilágra. Mintha addig míg mások igyekeznek a jó tulajdonságaikat kidomborítani, én a hibáimat emelném piedesztálra. Igazán magam sem tudom, miért van ez, tudom, hogy senki nem fog a hibáimért szeretni és abban is csak reménykedhetem, hogy elfogadják azokat. 

A társkeresés sosem egyszerű dolog, vannak akiket ideje korán és vannak akiket túl későn ijesztünk el, de hiszek benne, hogy van egy valaki akivel sosem sikerül majd végérvényesen elijesztenünk egymást, még akkor sem ha olykor megborzongunk.

Végezetül ha arra a lányra gondolok aki egész eddigi életében azt a bizonyos valakit kereste, sok kedves, és régi kép jut eszembe, a legkedvesebb képem magamról mégis az, amilyennek sok-sok éve már egy férfi szemében láttam magam. Az összes "képem" közül erre emlékszem a legszívesebben, ez az egyetlen amiben magamra ismerek, tökéletlen voltam mégis tökéletes.