Kívülről szemlélni a társkeresést, megfigyelni az emberek szokásait, elvárásait, észrevenni a kétségeiket, a korlátaikat, mindig sokkal egyszerűbb, mint részt venni benne. S ha őszinte akarok lenni, már nem igazán tudom, hogy szeretném-e, hogy szeretnék-e újra felkerülni az online "aukciós terekre" s egyfajta marketing stratégiát építve magam köré eladni magam, némi szerelem, némi szex, s egy falatnyi boldogság reményében.

Mégis mi hajtja az embert, mi az aminek a reményében hajlandó újra és újra elhinni, hogy sikerülhet, elhinni, hogy ezúttal más lesz, hogy nem esünk majd bele ismét ugyanazokba a hibákba, s hogy olyan nem létezik, hogy valaki szerencsétlen legyen a szerelemben.

Márpedig én eddig valamiért újra és újra elhittem, hogy ilyen nem létezik, s az, hogy eddig nem volt szerencsém, nem jelenti azt, hogy nem is lehet, s hogy nem, nem vagyok szerencsétlen a szerelemben. S ha igazán pontos akarok lenni, ezt még most is elhiszem, még akkor is ha valójában már könyvet írhatnék a baklövéseimről, s szótárba rendezhetném a be nem teljesült vágyakat. S legyenek azok a gyermeki vágyaim, vagy a realitás talaján haladva a nagy számok törvénye, mindig is biztos voltam benne, hogy egyszer sikerülnie kell, s hogy ráncos remegő kezekkel sem adom fel majd soha a saját kis romantikámat.

S, hogy visszakanyarodjak kicsit a megfigyelésekhez, nem vagyunk egyformák, ha csak egészen apró különbséggel is, de mindannyian másra vágyunk, s más az, ami a boldogságot jelenti.

Annyi embert látok, aki már mindent feladott, s minden mindegy alapon, már-már nem számít kitől csak, hogy megkapja a vágyott "boldogságot". Ezek az emberek talán már annyira leredukálták a vágyaikat, hogy elveszett a lényeg, s csupán csak az maradt a fontos, hogy ne legyenek magányosak, hogy ne kelljen azt mondaniuk, hogy nincs senkim, s ne is kelljen még csak véletlenül sem egyedül érezniük magukat a világban. Nem tudom, hogy ez a fajta, mindegy csak ne legyek egyedül mentalitás egyfajta folyamat végeredménye, vagy egyszerű szocializációs hatás, s sosem volt ez másként. 

Kicsit hasonlóak azok az emberek is, akik igazán sosem voltak egyedül, kapcsolatból kapcsolatba, vagy csupán rabjává válva egy-egy megszokásnak, s félni a változástól, a változtatástól, jó ez így, vagy éppen úgysem lesz jobb alapon működnek. 

S vannak, akik már rég megkötötték a maguk kis kompromisszumait, vannak, akik jó üzletet kötöttek, de akadnak olyanok is, akik már jól tudják, hogy bizony rosszat, hogy túl sok mindent adtak fel a saját kis romantikájukból.  Akadnak, akik elfogadják ezt, s leélnek így egy életet, s akadnak, akik összeszedik minden bátorságukat, s elkezdik újra, reménykedve abban, hogy lehet ez máshogy is.

Vannak bizony olyanok is, akik nem engednek az álmaikból, jól tudják mit keresnek, de igazán sosem találják,  talán nem is létezik, vagy csak éppen rosszul álmodták meg a saját hercegüket/hercegnőjüket? S talán soha nem is fogják megtalálni mert nagyon rossz helyen keresgélnek, s mindeközben, teljesen megfeledkeztek önmagukról, vagy talán sosem tudták igazán felmérni a helyzetüket.

S vannak olyanok is, akik kisebb szünetekkel ugyan, de folyton keresnek, próbálkoznak, megkötik a kompromisszumokat, valamiért mégsem lépnek át egy határt, egy határt, amin túl már elveszítenék önmagukat. 

Talán én is ebbe a típusba tartozom, s csak sorakoznak a sikertelen próbák mögöttem, olykor nem voltam elég jó, s néha nem voltak elég jók, vagy éppen csak egymáshoz nem voltunk elég jók. Néha rossz volt az időzítés, s volt amikor igazán semmi nem sikerült. S igen többet voltam egyedül, mint bárkivel, s benne van a pakliban, hogy a mérleg nyelve sohasem fordul a másik oldalra, valami mégis mindig hajtott tovább.

Egyszerűen van amikor ha nehéz is, de menni kell, de menni kell mindig tovább....