Emlékszem, ahogy a tömegben állok, lecsukom a szemem és azt kívánom, bárcsak úgy tartanál a kezedben mint azt a kopott gitárt. A fülemben visszhangzik a dalod, nem enged, átkarol, pont úgy ahogy egykoron. Minden akkordra megrezdül a testem, mintha apró tollpihéket sodorna végig rajta egy kósza szellő, ami épp csak erre járt és sietve tovább állt.

Csak fekszem egy szobában egyedül, fülemben keserédes dallamok, s arra a szobára gondolok ahol azon az ócska matracon mellettem feküdtél a földön. Nem szóltál semmit csak könnyedén fölém hajoltál, hosszú hajad a testemre omlott s a rádióból ugyanez a dal suttogott.

Valahol a képzelet és a valóság határán két karodban ébredtem, s úgy öleltelek magamhoz, mintha az a hajnal soha többé nem jönne el. Még soha nem volt ilyen tiszta a fejem, nem köröztek benne körbe-körbe a gondolatok, csak az a szoba te meg én. Semmit nem akartam és semmi nem volt fontosabb, csak az akkor és ott számított.

Aznap még veled együtt ébredtem, késő őszi nap volt, az utcáról szinte be-be hallatszott a hulló falevelek kopogása. A kávéd illata és az én forró teám gőze töltötte meg a szobát. Azóta is imádom a kávé illatát és az őszt. Csak ültünk az ágyon és bámultuk egymást, a forró tea megégette a nyelvemet te kinevettél és kivetted a kezemből a bögrémet és a sajátod mellé helyezted, s addig csókoltál mígnem az az égető érzés átterjedt az egész testemre.

Az órák és a percek oly végtelennek tűntek még ma is emlékszem minden egyes mozdulatodra, a nevetésedre s két karod melegére. Ha meglátok egy lehulló falevelet szinte érzem, ahogy aranyszín hajad a testemre hullik és látom ahogy tekinteted átölel. A hajnalok azóta nélküled találnak rám, lehullott sok ezer falevél és eltelt jó néhány év, de ha behunyom a szemem olykor, még mindig mellettem fekszel, s hiába tudom, hogy csak álmodom, te örökké velem leszel épp oly fiatalon, gyönyörűen és bohón, ahogy akkor voltál.