Az, hogy az embernek van tapasztalata a felejtésben, nem gyorsítja meg a folyamatot és nem könnyít a helyzetén, vagy a felejtésben, viszont talán segít rendszerezni az ilyenkor össze-vissza kavargó gondolatokat.

Ha belegondolok, hogy milyen hosszú út áll most is előttem, nem könnyíti meg a helyzetet, viszont tudom azt is, hogy napról napra könnyebb lesz, még akkor is ha ezt ilyenkor nehezen hiszi el az ember. Elvégre ha ez az egész könnyű lenne, akkor nem is számított volna. Milan Kundera szerint a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával. De van-e az érzelmeknek sebessége? S kevesebbet jelentenek-e nekünk azok az érzések amik gyorsan alakultak ki bennünk, mint azok amik a fokozatosság megfontoltságával haladtak?

Nehezebb-e egy hosszú éveken át tartó kapcsolatot elfelejteni, mint egy olyat ami meglehetősen röpke életű volt?

Hogy megpróbáljak választ találni a saját kérdéseimre, csak a korábbi tapasztalataimra tudok alapozni és a hallomásokra, azokra a dolgokra amit közvetve vagy közvetlenül megtapasztal az ember az elmúlás aktusairól. Most ebben a pillanatban talán úgy gondolom, hogy nem az számít, hogy valami mennyi ideig tartott, és, hogy mennyi minden történt mindeközben, hanem, hogy akkor amikor a felejtés útjára kell lépnünk mennyire intenzívek az érzéseink. Mert habár az embert a megszokásai hosszú időre meg tudják kötni, de az intenzív és lángoló érzések hirtelen megsemmisülése viszont meglehetősen fájdalmas, hatalmas kontrasztot emelve, tegnap is ma közé. Míg sokszor egy hosszú kapcsolatban az érzelmek lassacskán hunynak ki, ilyen esetben nem szűnnek meg, csak egyik pillanatról a másikra tudjuk, hogy már nincs tovább.

Ez a fajta felejtés is pont olyan sokrétű mint az összes többi, szinte az egész napot azzal töltöttem, hogy valahogy "papírra vessem" azokat a dolgokat, amik az elejétől kezdve jelen vannak benne, mindazt ami csak megfordul a fejemben. Céltalanul teszem most mindezt enyhülést adva a lelkemnek, mind addig amíg koptatom a billentyűzetet és igyekszem egy adott témára koncentrálni, addig sem cikáznak össze-vissza, villámként a gondolatok a fejemben. Egy bekezdés egy gondolat, na jó ez nem törvényszerű, de akár lehetne is.

Valahogy meg kell próbálni megbirkózni azzal a tudattal,hogy valakit már hiába várunk. Hiába szeretnénk második esélyt, hiába csinálnánk sok mindent másként, erre nem sok esély van, s ha van is annak elérésért már nem tehetünk semmit, elfogadjuk, hogy ez már nem rajtunk múlik, és megtanuljuk elengedni a másikat. 

Azonban a másik körül cikázó gondolataink nem szűnnek meg, ugyanúgy folyton ő jár a fejünkben mint korábban. S kérdések sokasága elevenedik fel bennünk, mit csinál most? Mire gondol? Eszébe jutunk-e még, esetleg neki is fáj ez az egész, vagy ő már tovább lépett, nem is gondol ránk, esetleg már régen mással tölti az idejét, és más reményeket táplál? Őrjítőek tudnak lenni ezek a gondolatok, vajon ő is hasonlóan érez még mint én, neki is nehéz? Vagy ő sokkal jobb az ilyesmiben, lezárta és továbblépett. 

Fájdalmas gondolatok ezek, mert arra utalnak, hogy hiába tudjuk, hogy le kell zárnunk, még mindig fontos nekünk a másik, hiába érezzük, hogy már nincs amit megpróbálhatnánk még mindig mindent megtennénk érte, csupán azért, hogy ne így legyen és ne legyen vége. Még is el kell fogadnunk, hogy már nem tehetünk semmit, talán nem jól tettük, amit tettünk, talán nem megfelelően kommunikáltunk, de biztos, hogy legalább részben sikerült a másik tudomására hoznunk az érzéseinket.

S ha mindez a másiknak nem jelentett semmit, nem jelent semmit, vagy nem elég ahhoz, hogy ne érjen véget, akkor nincs mit tenni. Ha a másik fél könnyedén tovább lépett az csak annyit jelenthet, hogy nekünk sem szabad leragadni, és minden lehetséges eszközzel meg kell próbálnunk tovább menni az utunkon, még akkor is ha nem tudjuk hova vezet, hiszen ebben az esetben korántsem jelentett neki annyit ez az egész mint nekünk, s csak azt sirathatjuk ami nem létezett, se nem azt ami elmúlt. 

Végső soron jelenleg én úgy vélem, hogy a meleg víz után a jeges fürdő rosszabb mint amikor a kádban ülve lassacskán kihűl a fürdővizünk.