Megint eljött egy reggel, ám az ébredés elmaradt, hiába minden gyógynövényes tudomány egyszerűen nem jött álom a szememre, egész éjjel csak kavarogtak bennem a gondolatok, s a készülődés percei is amolyan melankóliában teltek. Majd mosolyt festettem az arcomra, s a zene olykor percekre elterelte a gondolataimat.

Mondhatni szerencse, hogy még kemény 12 óra munka vár rám, így az éjszakai elalvás remélem ma már nem fog gondot okozni és édes álmok közé merülhetek. De addig még legalább 14 óra ébrenlét vár s mivel jelenleg legszívesebben ordítanék, amit a munkahelyén mégsem tehet meg az ember, mert esélyes hogy a következő mentővel átküldenének a pszichiátriára. Így hát ismételten csak írok, kiírok magamból mindent, ami eszembe jut. 

Akadnak akik, alkoholba fojtják a bánatot, olyanok is akik könnyekben törnek ki s legszívesebben csak feladnák az életük, én egyszerűen csak írok, s közben reménykedem, hogy a sminkemmel együtt felfestett mosoly egész nap kitart az arcomon. 

De vajon mi a legjobb gyógyszer a felejtésre? az elfogadás, a megbánás, a harag és a düh, vagy belezuhanni a bánatba? Nem tudom egyelőre nem találom a megfelelő módszert, s össze-vissza kavarognak bennem az érzések. S elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg mártírkodom? Hiszen utoljára ezt mondta nekem, mindezt azért, mert elfogadtam azokat amiket a fejemhez vágott, csupán azért mert valóban megbántam a viselkedésemet. Talán azokban a pillanatokban tényleg mártírként viselkedtem, nem maradt más eszköz, és szégyelltem magam az érzéseim és a viselkedésem miatt.

Persze nem, nem gondolom, hogy minden az én hibám lett volna, vagy, hogy az egész csak rajtam múlt volna. Egyszerűen csak tudom, hogy akkor és ott nagyon csúnyán viselkedtem és másra már nem is igen tudtam koncentrálni. Így hát mindent töredelmesen elfogadtam amit a fejemhez vágott, részben jogosan.

Visszagondolva az eseményekre tudom, hogy ő is hibázott, amikor a viselkedése velem szemben hirtelen megváltozott, s hosszú heteken keresztül nem mondta el, hogy mi baja, s kétségek között hagyott. S a kétségek között fuldokolva az ember kombinálni kezd. Még az utolsó együtt töltött éjszakánkon sem mondott semmit, hiába kérdeztem. Másnap reggel mégis mosolyogva mentem haza, és boldogan amiért azokat az órákat ismét vele tölthettem, majd váratlanul jött a döbbenet... elmesélte azokat a sérelmeket, amik régóta benne élnek, s amik miatt nem lehet megfelelő a számomra, ő nem elég jó nekem. 

S hiába mondtam akármit, hiába bizonygattam az ellenkezőjét, vallottam meg az érzéseimet, úgy érzem egyszerűen el sem jutott hozzá, javarészt hallgatásba burkolózott és csak szűkszavú reakciók követték a kétségbeesett kapálózásomat. Egy egész napot végigsírtam és egyszerűen nem tudtam elfogadni, megértettem, ugyan a problémáját, de nem értettem, hogy miért nem akar se nekem, se magának esélyt adni. Majd elfogadtam, hogy a félelem, én még is csak a "közelében" akartam maradni, akárhogy is, s végül jött a rettenetes felcsattanásom, s a zöldszemű szörnyeteg, amivel végképp elrontottam mindent.

Szóval nem, nem volt minden az én hibám, hibát követtem el, de az idáig vezető úton ő is hibázott, még akkor is ha nem engem akart bántani vele, s talán önmagával folytatta a legnagyobb küzdelmet ezzel az egésszel, engem még is a kétségbeesésbe taszított mindezzel.

Szóval ha újra kezdhetném sok dolgot kellene másként csinálni.

Végezetül nehéz lesz ez a nap, az ilyen fáradt hétköznapokat mindig megtöltötte a várakozás öröme, hogy egy-egy üzenet olykor megtöri a csendet és mosolyt csal az arcomra. Így reményvesztetten ezzel a kínzó érzéssel a mellkasomban és ezzel a rengeteg zavaros gondolattal a fejemben már-már nem érzem magam normálisnak, vagy inkább csak elveszettnek.

De tudom jól leszek, s mint minden, ez az érzés is elmúlik egyszer.