Na igen harmincegy éves vagyok és gyakorlott az online társkeresésben, ha egy próbálkozás zátonyra fut, hosszabb vagy rövidebb időt követően újra belevetem magam a sűrűjébe. Ismerkedem, mert alapvetően sohasem adtam fel a reményt, hogy megtalálom a foltomat, vagy éppen a zsákomat. 

Nyomatékosítva a tényt, igen harmincegy éves vagyok, nem érzem magam még rémesen öregnek, s habár gyakoriak a célzások, a vénlány sémát sem öltöttem még magamra. Tisztában vagyok vele, hogy mik azok amik már nem lehetségesek, nyilván nem leszek már fiatal anyuka, sem 30 évesen elvált kétgyermekes nő, ahogy nagy valószínűséggel a harmincas éveim elejére sem leszek boldog családanya, kutyával, két gyerekkel, egzisztenciálisan kiemelkedő férjjel, és a többi. Szóval valóban lemaradtam egy csomó mindenről, egy csomó dologról, amit igazán sosem akartam még, mert nem találtam meg azt a személyt, aki hasonlókra meg persze sokkal jobb dolgokra motiválna. Na és persze benne van a pakliban, hogy nem is fogom. Benne van a pakliban, hogy a futottak még éveimet hasonlóan élem meg, s soha nem érem el azt amit boldogságnak gondolok, de azt sem, amit mások annak gondolnak. 

Mindettől függetlenül nem érzem úgy, hogy "bármiről" lemaradtam volna, vagy, hogy lassan már a temetésemre kéne spórolnom, racionálisan nézve persze nem mondhatom azt sem, hogy időm, mint a tenger, hiszen ahogy a fiatalság, úgy a termékenység időszaka is véges, s igen, ahogyan telnek az évek egyre több olyan dolgot tudok majd felsorolni, amiről lemaradtam. Ennek ellenére nem gondolom úgy, hogy teljesen alá kéne vetnem magam a tudatnak, hogy ketyeg a biológiai vekkerem, s átmenni valamiféle mindenáron ösztönlénybe, akinek csak a cél lebeg a szeme előtt. Egy férfira sohasem tekintettem eszközként, aki csupán egy szükséges valami a céljaim megvalósításához. Nem érzem magam elkésve, hogy legyen egyszer családom, de abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék, ezt a vágyat szerintem egy megfelelő partner hozhatja csupán magával vagy sem.

Szóval amit tudok, hogy egy csomó mindenről lemaradtam, de tudom azt is, hogy van egy csomó minden amiről nem, és jó pár olyan dolog amiről pedig még nem, így holnapra talán mégsem rendelem meg azt a rózsaszín koporsót, bár akárhányszor nekem szegezik a kérdést, - "szép vagy okos vagy, hogy lehetsz egyedül?" vagy éppen "ilyen csinos pofival mi a baj veled, hogy még egyedül vagy?" és hasonló nyalánkságok-, komolyan elgondolkodom rajta. 

Tudni illik a történethez, hogy, amikor éppen nem keresek aktívan társat, mert mondjuk nem vagyok olyan fázisban, vagy éppen azért sem mert van valakim, azért nem maradok ki teljesen az online ismerkedés világából, afféle moderátor vagyok egy közösségi portálos társkereső csoportban. S hát az emberekre jellemző, hogy ha nem posztolom ki mindennap a magánéletemet az üzenőfalra, s a közösségi portálos kapcsolati státuszomat sem cserélgetem folyamatosan, vagy éppen elhamarkodottan, akkor biztosan egyedül vagyok, mint az ujjam. Nem, ez nem így van, de azt sem gondolom, hogy egy kezdetleges ismerkedést vagy egy instabil lábakon álló kapcsolatot egyből őrületes szerelemként kéne prezentálnom, netán sikersztorinak elkönyvelni. 

Szóval az, hogy most éppen egyedül vagyok az nem jelenti azt, hogy a csoportbeli tagságom ideje alatt ez végi így lett volna, sőt, ami azt illeti, alig több, mint másfél éve működöm közre a csoportban, s ebből több, mint egy évig nem erősítettem az egyedülállók táborát. Igaz ez a 14 hónap két sikertelen próbálkozást is magában foglal, de nem hiszem, hogy ez szégyenkezésre adna okot.

Ellenben, hogy a gyakran megkapott kérdésre is válaszoljak, s rendesen elgondolkodjak rajta, hogy mi a baj velem, hogy "még mindig egyedül vagyok?" helyesbítve ez ugyan úgy hangzik, hogy már megint...

S a probléma még csak itt kezdődik, ugyanis a legnagyobb probléma velem, hogy hihetetlen rossz érzékkel választok, s persze, most nyugodtan az orrom alá lehet dörgölni, hogy min kéne változtatnom, ha egyszer már ennyiszer pofára estem, még az is lehet, hogy magamon. 

Ettől függetlenül alapvetően nem hiszem azt, hogy csak is bennem van a hiba és különös adottságom van a válogatott pojácák kifogásához, de ha mégis akkor mi jöhet még?

- 40 évesen is anyuci pici fia vagyok? Pipa!

- Kiherélt az ex nejem, s utálom a nőket? Pipa!

- Sosem lehet, tudni, mi van ha találok nálad jobbat? Bár ha egy kicsit lefogynál, meg a dohányzást is abbahagynád.... stb típus? Pipa!

- Minden nő csak a pénzemet akarja, emiatt roppant szomorú vagyok, de azért élvezem a helyzetet típus? (Nem baj cica, nincs kedvem beszélgetni, de kapsz egy szép cipőt...) Pipa!

- Féltékeny bika, aki már akkor is tűzet fújtat ha ránézel egy másik férfira, de ő titokban több kapcsolatot is építget típus? Pipa!

- Hírből sem ismerem a korrektséget, nem ismerkedünk másokkal, (Jah, hogy nem,  idegen nőkkel flörtölni és a többi... az nem számít ismerkedésnek), nem tudom mit akarok, de téged azért beraknálak a polcra, hátha a többi nem jön be típus? Pipa!

- Folyton megtévesztően kompenzál? Szexuálisan sem formailag, sem funkcionálisan teljesíteni nem tudó típus? Pipa! 

- Önbizalomhiányos, bizonyítási kényszerrel küzdő típus? Pipa! 

... És még sorolhatnám! Szóval mi a baj velem? Hogy ezekkel már minddel megégettem magam, s hát hiába tanultam az előzőből, a sorsnak mindig van egy újabb fintora a számomra, s ennek ellenére még mindig nem adom fel. 

Nem adom fel mert nem hiszem, hogy csak ilyen férfiak léteznének, szinte maradéktalanul biztos vagyok benne, hogy akadnak jó számmal "normálisnak" mondható férfiak odakint, s a nagy számok törvénye alapján előbb utóbb nekem is ki kell fognom egyet. 

S habár hiszek benne, hogy a kapcsolatoknak szüksége van a kompromisszumokra, vannak olyanok, amiket nem szabad meghozni, még akkor sem, ha emiatt mások szemében egy még mindig vagy éppen csak már megint egyedül senyvedő liba leszel. 

Szóval maradok továbbra is tisztelettel a ti flúgos, kicsit rinyálós, javíthatatlan,kicsit defektes ám összességében mégis működő operációs rendszerrel funkcionáló randi királynőtök... ;)