Az életünk során annyiszor torpanunk meg, s gyökerezik lábunk a földbe, annyiszor törik össze a szívünk, s záporoznak a könnyeink, s mégis mindig elhisszük, hogy itt és most megáll az idő. S ha van is tovább fogalmunk sincsen merre és hogyan, de akárhányszor gondolunk vissza ezekre az időkre, újra és újra rájövünk, hogy a föld még mindig forog tovább.

Annyi minden van az éltben, amiről olykor úgy érzem, hogy megbántam, s bár csak máshogy tehetném, bár kipróbálhatnám, hogy milyen lett volna nem így. Sorra peregnek le a szemem előtt az értelmetlen évek, vagy legyenek csak hetek hónapok, kevesebb vagy több, olykor lényegtelennek hat. Hiszen néha ha visszagondolunk bizonyos események, egy-egy kapcsolat, néhány hiába táplált érzés olyan feleslegesnek tűnik. Keményen hangzik talán, de puszta időpazarlásnak. 

Én magam sem tudom, hogy valóban így gondolok e vissza a múltam bizonyos epizódjaira, de olykor, ahogyan a fejemen keresztülcikáznak gondolatok, annyira feleslegesnek tudok érezni mindent, puszta időpazarlásnak. Csak egy újabb emlék a sok közül, valami, ami nem volt elég, vagy éppen túlságosan is sok volt. Már megint valaki, aki az idő múlásával nem maradt meg ugyanolyannak, amilyennek egykoron éreztem. Emberek, akiket az életünk részévé fogadtunk, percek, amikor közelebb éreztük a másikat a saját lelkünkhöz mint önmagunkat, vagy bármi mást ezen a világon. 

S ahogy múlik az idő, eltelnek évek, hetek vagy hónapok, néha úgy emlékezem minderre, mint ami felesleg, egy olyan fejezet a könyveben, ami a legkevésbé sem kapcsolódik a korábbi, de talán a későbbi fejezetkehez sincsen semmi köze. Felesleges. Felesleges, mint egy hótaposó csizma a Copacabanán, ha elég nagy a bőröndünk, felfoghatjuk hóbortként is, az apokalipszisre készülök felkészültségként is, de ha megfelelő mennyiségű emléket szeretnénk még a bőröndbe pakolni, inkább csak kolonc. Kolonc, valami, ami felesleges.  

Vannak emlékek, melyek ha előbukkannak a semmiből szinte kiszakad a szívünk a helyéről, s vannak, amik már-már dühöt váltanak ki, mert nincs is dühítőbb, annál mint amikor valamit feleslegesnek érzünk. Már pedig felesleges dolgokra pazarolni olyasmi, ami véges ostobaság. Bevallom olykor valóban rettenetesen ostobának érzem magam mindenért. A naivitásomért, amit mára már elfogadtam, s valamelyest meg is tanultam becsülni. A szentimentalizmusomért, amit talán soha nem tudok majd hova tenni, még is elválaszthatatlanul a részemmé vált, s az őszinteségemért is, amit habár sokra értékelek magamban, még is jól tudom, hogy kevesen vannak, akik hasonlóan éreznek. Szóval mindezért olykor ostobának érzem magam, mert közben tudom jól, hogy ebben a lelketlen, számító világban, sokkal megfontoltabban kéne élni, s ilyesfajta értékekért nem jár jutalom.

De az idő csak múlik, s az én időm is véges. S eszembe jut megannyi elpazarolt pillanat, olyan ez mint mikor elsétálunk valaki mellett, akit egykor közelebb éreztünk a saját lelkünkhöz, mint önmagunkat, s már nem érzünk semmit, félelmetes, hogy mennyire idegen lehet az, amit valamikor a részünknek gondoltunk. S mégsem, mi változtunk meg ennyire, vagy a világ körülöttünk, s érdemes volt-e. S hogyan gondolunk majd vissza a most-ra, idővel majd mi dönti el, hogy miből lesz csupán holmi kacat, kolonc, valami felesleges.