A hangulatom mostanában éppen olyan változékony, mint ez a tavaszi időjárás, olykor egyfolytában csak mosolygok ügyet sem vetve semmire, aminek aggasztania kellene, de néha csak leülök a sarokban a földre, s úgy érzem elfáradtam.

Úgy érzem elfáradtam, a mindennapok gondjai folyamatosan villámként cikáznak körülöttem, s igyekszem mosolyogni, erősnek lenni, észrevenni, és örülni a jó dolgoknak, amiket az élettől kaptam, úgy ahogy eddig is. Néha még is csak lerogyok a sarokba vagy magamhoz szorítom a plüssmackómat, s sírni tudnék.

Mi értelme van ezt leírni, kérdezem most magamtól, nincs ebben semmi lelkesítő, különös vagy érdekes vagy bármi, ami egyáltalán lényeges lenne. Mégis, olykor hihetetlenül fáradtnak érzem magam, fáradtnak és egyedül. Sokszor mikor teljesen kifacsarva hazaesem a munkából, egy gyors zuhany után csak bevonszolom magam az ágyba, s egy plüssmackónak mondom, hogy szeretlek, a hasára teszem a fejem s elalszom.

Huszonkilenc éves vagyok és elfáradtam. Tudom, hogy én irányítom az életem, ahogy azt is, hogy az én döntéseim vezettek oda, ahol most vagyok, s vezetnek majd oda is, ahol holnap leszek. Mégis fáradtnak érzem magam, egyszerűen úgy érzem nem vagyok jó erre a játékra, pontosabban a mai napig sem tudtam megtanulni játszani. Tudom, hogy én döntöttem így, nem, nem azért szorongatok egy plüssmackót mert senki nincs, akivel lehetnék. Dehogynem, éveket tölthettem volna kapcsolatból, kapcsolatba ugrálva, avagy most is éppen együtt lehetnék valakivel, valakivel, aki engem akar, s hónapokig vagy évekig győzködhetném magam, hogy jó ez nekem, de nem teszem.

Mégis elfáradtam, talán egyszerűen rosszul gondolkozom a kapcsolatokról, s rosszul viselkedem, a mai napig egyszerre tudok lenni naiv és kiábrándultan realista. S talán valamit nagyon rosszul csinálok és meg kéne tanulnom nagyobb kompromisszumokat kötni, s felületesebb elvárásokat támasztani a másik nem irányába. Talán be kéne érnem egy vacsorával valami menő étteremben, vagy azzal, hogy vesznek nekem egy szép cipőt, ruhát, s nem igazi törődésre vágyni, vagy kendőzetlen őszinteségre. Hiszen úgy látom, hogy a férfiak már-már ezt a fajta normát várják el a nőktől, s, ami nem csillog villog, ami nem elég fényes az már ijesztő.

Előfordulhat, hogy tényleg nagyon rosszul gondolkozom, s a legnagyobb gond valójában azzal van, amire mindig is vágytam, amire vágyom, hogy gond van az elvárásaimmal. 

Persze nem hiszem, hogy ez lenne csupán a probléma. Van aki akar minket, s mi nem akarjuk, s van, akit mi akarunk, de neki meg mi nem kellünk eléggé, ez egy ilyen játék. Szóval nem valami elérhetetlen dolgot kutatok, s az elvárásaim sem szöktek az egekbe, csak mostanában valahogy nem jön az a bizonyos összhang... vagy ha jön is (...). Végső soron mindig van valami gubanc, ami lehet, hogy én magam vagyok.

Igen, fáradtnak érzem magam, s itt ücsörgök a sarokban, s nem értem miért nem lehetnek a dolgok kicsit egyszerűbbek, hogy miért lett rossz ha kimondjuk, amit gondolunk, hogy miért kell kerülgetni a dolgokat és játszadozni, mintha bármin is változtatna... 

Én nem azt keresem, nem azért akarok valakivel lenni, hogy majd megoldja helyettem az életemet, a problémáimat. Nem azt keresem, aki felemel, mert ha most éppen a földön ücsörgök is, de tudok én magamtól is repülni. Egyszerűen csak azt keresem, aki leül mellém a földre, s nem sírni akarok a vállán, csak egyszerűen szebbnek látni a világot, s egyszerűbbnek látni a gondokat, mert ha valaki érdekel minket, ha valaki tetszik nekünk, vagy valakit szeretünk, minden más dolog is egyszerűbbnek tűnik és könnyebnek, s azok az ide-oda cikázó villámok sem tűnnek olyan rémisztőnek.

Szóval csak jó lenne, ha valaki leülne mellém...