Mi kell a férfiaknak, avagy sikeresek-e a post-it lányok?
Férfi és nő, a napokban megint sokat gondolkodtam, hogy, hogyan s miként lehetne ezt az egész dolgot jól csinálni. Mik azok a dolgok, amik az elmúlt években megváltoztak, s hogyan is kell "jól viselkedni" egy nőnek. Avagy mik azok a berögződések, amin változtatni kell. Kezdem úgy érezni, hogy a szerepek már már teljesen összezavarodtak, s semmi nem az aminek látszik. Az évezredes tapasztalásokat talán ideje sutba dobni , s elfogadni a tényt, hogy minden megváltozott.
"Mi kell a nőnek?" Ezt Mel Gibson közel 120 percben fejtegette nekünk az ezredfordulón, de mi kell a férfinak. Mi kell a férfiaknak a 2010-es évtized idusán? S vajon nőként akarnánk-e tudni mit is gondolnak a férfiak, vagy jobb megmaradni a tévhiteinkben, tovább szövögetni az afféle női összeesküvés elméleteinket, s áltatni magunkat a különféle mentségekkel, amiket magunk találunk a férfiaknak, a férfiaknak vagy talán csak önmagunknak, hogy könnyebben átvészeljük a történéseket.
A kérdés hát továbbra is itt lebeg, mi kell a férfiaknak? Mit várnak el a mai férfiak a nőktől. S vajon ha bele látnánk a fejükbe egyszerűbb lenne-e az életünk? Az az egy biztos, hogy a legtöbb dolog, amit idáig gondoltunk és olyan nagyon komolyan vettünk semmissé válna.
Létezik-e még az a bizonyos női szerep és érdemes-e továbbra is tartanunk magunkat ehhez, vagy itt az ideje megbarátkoznunk a gondolattal, hogy az arany életünknek vége, s Csipkerózsika kénytelen lesz csók nélkül felébredni az álomvilágból, s hamupipőkét sem keresi a herceg fejét vesztve az elhagyott üvegcipővel.
A tündérmesék időszakának örökre befellegzett. Nincsenek már hercegek és sárkányok, s a hercegnőknek is a kezükbe kell venni az irányítást ha egyről a kettőre szeretnének jutni. De vajon hová kerültek most a határok, mi az, amit egy nő megtehet egy kapcsolatért, avagy ha úgy tetszik egy férfiért. S érdemes e a kezünkbe venni a kezdeményezést, s kicsit átértékelni a saját szerepünket? Mi az, amit megtehetünk egy férfi kegyeiért, s mi az, amit meg akarunk tenni?
Sikeresebbek-e a kapcsolatokban azok a nők, akik félreteszik a gátlásaikat, esetenként a büszkeségüket, s minden lehetőséget megragadnak, hogy a számukra szimpatikus férfi ne sétáljon ki olyan könnyen az életükből?
Én valahogy sohasem voltam az a kezdeményező fajta, ha egy férfin úgy láttam, hogy nem érdeklem, vagy nem kellek neki eléggé, akkor nem erőltettem a dolgot, akármennyire is szimpatikus volt a számomra. Ilyenkor valahogy mindig anyukám szavai, s az a bizonyos közhely cseng a fülemben "nem futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel." Így ha valami nem ment, azt nem erőltettem. Most mégis elgondolkodtam, azon ,hogy talán érdemes lenne kicsit több energiát fektetni az egészbe, s ha valaki érdekel minket, ha valakinek élvezzük a társaságát, nem csak úgy könnyedén, ha nem hát nem alapon továbblépni.
De meddig érdemes ütni a vasat? Hol van az a bizonyos határ, egészséges kezdeményezés és érdeklődés, s aközött, hogy végül "post-it" lánnyá váljunk.
Netán a mai férfiak erre vágynának, hogy a nők post-it-ként ragadjanak rájuk, s már-már levakarhatatlanul ott legyenek, ha kell ha nem? Mert lehet, hogy sokkal egyszerűbb ezekkel a nőkkel, nem kell értük tenni az égvilágon semmit, csak hagyni, hogy rájuk ragadjanak. Nem kell udvarolni, nem kell kihívni a tiszteletét, folyamatosan ébren tartani az érdeklődését, egyszerűen csak el kell fogadni, hogy vannak és ez akár még jó is lehet.
A magam részéről nem hiszem, hogy én is tudnék "post-it" lány lenni, egyszerűen ha valakin nem látom a megfelelő érdeklődést, ha úgy érzem, hogy az illetőt nem érdeklem, vagy csak nem kellek neki eléggé, akkor nincs mit erőltetni a dolgon. Ellenben talán lehetnék egy kicsivel kitartóbb, küldhetnék egy kicsivel több jelet, vagy mutathatnék egy kicsit több érdeklődést a másik iránt, bár megjegyzem nem érzem úgy, hogy sok esetben ne lenne nyilvánvaló az érdeklődésem, mégis sokszor megkaptam már az ellenkezőjét.
Az utolsó 100 komment: