Ha nem jött be hát nem jött be, tovább kell lépni, szóval már nem agyalok túl sokat azon, hogy nyitott vagyok-e az új ismerkedésekre, nem erőltetem, de nem is búsulok hónapokat egy-egy félresikerült történet után. Na igen, ez az amire már sem időm sem energiám nincsen, egyszerűen egy alapigazság van, mindig jön majd valami újabb idióta, aki aztán síró bohócot csinál az emberből.

A napokban pont az jutott az eszembe, hogy akárhogy is van, sokszor nem kapcsolunk időben. Valahol már írtam is talán, hogy sokszor túlkombináljuk a dolgokat, s idejekorán rá feszülünk az egészre, s elkezdünk azon agyalni, hogy valami nem stimmel, túlparázunk bizonyos jeleket, s talán pont ez a probléma - helyesbítve és visszagondolva általában ilyenkor igazunk van, s valami nagyon nem stimmel. Ez lehet valami állati ösztön is, s a probléma az, hogy ilyenkor nem hallgatunk erre az ösztönre, nem akarjuk elengedni, mentségeket keresünk magunknak, a pasinak, a kapcsolatnak, pedig 99%-ban ez csupa időpazarlás. S ha akkor és ott el tudnánk engedni az egészet, mennyi fejtöréssel kevesebb lenne, s mennyi agyzsibbasztó pillanattól kímélnénk meg magunkat, s mennyi hülye hazugságtól, amit megpróbálunk elhinni. 

Mert ugye itt vannak ezek a felesleges kapálózások, amikor egyszerűen csak nem akarjuk elhinni, hogy már megint a legsatnyább lóra tettük a pénzünket, s már megint a legkorruptabb politikusra szavaztunk. Tipikus önámítások, amikkel csak ideig-óráig húzzuk az elkerülhetetlen pofára esést. S mégis hiába minden állati ösztön vagy je ne se quoi, újra éj újra belevágunk ebbe a játékba, mert reménykedünk abban az egy százalékban. Kicsit olyan ez az egész mint hinni a tündérmesékben, s várni a szőke herceget a fehér lóval. Talán mi nők egyszerűen így vagyunk kódolva, s minden megérzés ellenére, minden tapasztalat ellenére félretesszük a racionalitást és csak reménykedünk tovább. Mert ez az egy, ez az egy biztos más lesz.

Nincs is bizarrabb annál, mint amikor észérvekkel próbáljuk alátámasztani a hülyeséget, s koholt mentségeket keresünk, magunknak vagy éppen a másiknak. Áh az a csaj biztos csak valami régi barát, áh neki aztán biztos nem tetszenek az ilyen agyonsminkelt divatmacák és hasonlók. Avagy biztos nagyon elfoglalt, nagyon sok dolga van és a többi és a többi. A haverokkal való bulizás, meg tényleg csak haverokkal való bulizás... a probléma nem azzal van, hogy ezt gondoljuk, hanem azzal, hogy ezt próbáljuk elhitetni magunkkal, mert ha minden rendben lenne fel sem merülnének bennünk ilyen kérdések, s semmit nem kéne magunknak megmagyarázni.

Végső soron az lenne nekünk a legjobb és a legegyszerűbb ha végre sikerülne felnőnünk, elfogadnák, hogy a herceg csak a mesékben létezik, s annak az egy százaléknak is csak a regényekben és a filmvásznon van igazán sansza. Elfogadni, hogy az üvegcipő nem csupán kicsi a lábunkra, de ha fel is tudnánk tuszkolni azt, hamar kiderülne, hogy baromi kényelmetlen, s egy lépést követően a baleseti sebészeten szedegethetnék a lábunkból a véres szilánkokat, s az is biztos, hogy nem a herceg cipelne minket odáig.

Szóval ha végre elhinnénk, hogy nincsenek tündérmesék...

(Így a mondókám végére végre leesett, hogy teljesen más témáról szerettem volna írni néhány sort, na de majd legközelebb...:)