Aztán mesélni kezdett az ég,

Felhők siettek a szemem elé,

Suttogott a fülemben a szél,

A nap édesen, narancssárgán,

Lebukni készült a horizont alatt.

S ő egyre csak fújta tovább,

Játszott a felhőkkel, játszott a fénnyel,

Fodrozta a vizet, s megremegett minden,

Minden mi útjába ért, beszélni akart végre,

Elmondani mi mindent látott már.

Elege volt már a hallgatásból,

Feldörrent hirtelen, majd hangszert váltott,

S mesélni kezdett minden, mi alatta él.

Megcsillant a sziklán a fény,

Milliónyi hullám, s megannyi év.

Minden vízcsepp gyémántnak látszott,

Fárasztó verejték, réges-régen hullott könnyek,

A valóra nem vált álmokért.

A hibákért, mik tovatűntek,

A kényszerű hallgatásokért.

De amott vérnek látszik minden csepp,

Sötét olaj, sötét kéz,

A dolgok, amiket elkövettek,

A hibák miket elkövettünk.

Igaznak hitt szavakért.

Látod, hát mily gyorsan felejtünk,

Barázdából ránc, gyémántból vér,

Fény a sötétben, s sötétben a fény,

Hitek, mik az égig húznak,

S földbe döngölnek egy másikért.