Mennyivel kevesebb kátyúba lépnénk bele ha már a kezdetek kezdetén jobban ismernénk önmagunk, s tisztában lennénk a képességeinkkel s a korlátainkkal, s vajon hol tartanánk most a sok elkövetett hiba nélkül?

Talán csak sétálnánk egy úton, ahol minden kátyút kényszeresen kikerülünk, s sohasem kerülünk a földre, vagy talán csak okokat keresnénk a hibákra, s szépen lassan logikusnak neveznénk őket, a kátyúkat pedig csupán aprócska egyenetlenségeknek tartanánk, elvégre minden csak nézőpont kérdése.

Vannak hibák, amiket ellenünk követnek el, s vannak amiket mi követünk el mások ellen, az irónia az egészben, hogy hatalmas szemellenzőt kell viselnünk, ahhoz, hogy elhiggyük, a sérelmek amik felénk irányultak valaha, sohasem indultak tőlünk, valaki másfelé.

S hogy létezik-e bármiféle különbség tudatosság és afféle szent együgyűség között, csupán mellékesnek tűnik, nem akartuk, még is elkövettük. S hogy a tudatlanság szentsége vagy a tudatosság beismerése számít erényesebb tulajdonságnak, az megint csak azon múlik, hogy, hogyan akarjuk látni, netán láttatni a dolgokat.

Lehetünk e elfogulatlanok magunkkal szemben, vagy akárkivel szemben? Dönthetünk-e úgy valamiben, hogy azt ne vonatkoztatnánk egy kicsikét magunkra is? S mennyivel kevesebb pálca törne, ha egy egy elhangzott ítélet, idővel a saját billogunkká válna. 

S már nagyon korán egy vétkes bíró lettem, pulpitusom a vádlottak padja, 

Pálcámat törtem már az életem felett.

S hogy miért tették? Nem kérdeztem, nem is mondták.

Miért tettem? Nem kérdezték, nem is tudnám.

S ha elkopik egyszer a fényes talár,

Előkerül még sok régi talány.

Hibázol majd újra, én is fogok, máshogy, másban,

Tanulunk, te az én hibámból, én a tiédből sem.

Talán mégis, majd újra mégsem, 

Szana-szét potyognak a szálkák, 

Ártatlan lesz a bűnös, 

S az esküdtség elítélt.

Unott pofák... 

Hasítsatok csak fákat, akár a hátamon. 

Fehérek vagytok, nagy cucc! Én ma is szürke vagyok!