Sok mindent elfelejtünk az évek során, magunkból, magunkról, s mindenről, amit egykor tudtunk, amit valamikor annyira jól éreztünk. Ugyanakkor rengeteg dolog van, amit már nem tudunk elfelejteni, s akarva, akaratlanul is magunkkal cipeljük azt...

Egy hideg állomáson vártam a minap,

S sehol nem találtam a csomagomat,

Benéztem minden pad alá, 

S visszamentem a jegypénztárhoz is,

De sehol sem találtam azt.

Elvesztettem  egy csomagot kiabáltam,

Gondterhelt arcomról peregtek a könnyek. 

Futottam volna ide-oda, de a testem fáradt volt,

Nehéz volt ez a néhány év,

S túl sok volt a rajtam lógó csomag.

Egy táska itt, egy bőrönd ott,

Mennyi-mennyi ismeretlen,

S még is milyen sok ismerős súly.

Csak azt az egyet nem találom,

Vajon, hol hagyhattam el.

Hol hagytam el, merre raktam,

S ha nincs már, most miért is bánom?

Ütött, kopott volt, foltos, de az enyém,

S fáj, hogy már nem találom,

Elmosódott szemem előtt akár egy árny.

Akár egy árny, amit valaha a tükörben láttam,

De nem árny volt csupán,

Hanem szín, kontúr, csupa kontraszt, erő és fény,

Hol van most a lány, aki egykor voltam,

S hogyan telt el ez a sok-sok év?

S miért nehezedik hátára ez a sok csomag,

Ahogy szívére az ezernyi emlék,

Cipeli-cipeli minduntalan,

De minek ez a sok ócskaság, 

Ez sosem volt az enyém.

Nem akarom már más terhét cipelni,

Mit rám aggattak emberek, évek,

Leláncolva járni, csak azért mert félek.

Hittem én, hogy ez az enyém mind,

De ma üres kézzel útra kélek.

Elhagyom  sok súlyt, s ezt a rengeteg láncot,

Nehéz lesz tudom, de mitől tudok,

Szépen lassan megválok,

Feloldozom a lelkemet, nem kell a sok emlék súlya,

Elég volt már neki a múló évek búja.

Ég veletek hát láncok, falra festett rémes képek,

Amitől tudok most megválok,

Mert egyszerűen csak szeretném,

Újra,

Tiszta szívvel bámulni a világot.