Kedves naplóm! Hogyan is kezdhetném konvencionálisabban a bejegyzésemet, mint a leírt két szóval. Régen írtam már, nem azért mert nem történt semmi csupán annyi minden történt egyszerre, hogy nem volt érkezésem mindenféle apróságon tanakodni és kisregényt kerekíteni egy-egy randevú köré.

Ami most mégis írásra ihletett nem más mint egy férfi, akiről már nem egyszer tettem említést eme kesze-kusza kis blogban, legutóbb talán a "Megint egy tévedés, megint egy hol volt hol nem volt nagy szerelem" kezdetű posztban. A vele való ismerkedésem meglehetősen zavarosra sikeredett, pont annyira volt vonzó mint amennyire kétségeket ébresztő. Ismerkedtünk és követtünk el hibákat, mindezek ellenére mégis egyre mélyült a kapcsolatunk, de a büszkeség és a makacsság vagy csupán maga a helyzet amit magunk köré alakítottunk, nem vezetett sehová. Úgy gondolom, hogy mindketten mást gondoltunk mint ami van, én meg voltam róla győződve, hogy nem felelek meg neki és nem igazán lehet ebből a kapcsolatból semmi, s mint utóbb világossá vált számomra ő pedig úgy gondolta, hogy számomra érzelmileg sokkal kevesebbet jelent ez az egész. Mind a ketten ismerkedtünk egymással és másokkal is. Az érzéseim mindezek ellenére egyre inkább elmélyültek, egyre jobban kitöltötte a gondolataimat és egyre többre vágytam tőle, amit úgy éreztem nem tud és nem is fog megadni számomra, ez az érzés a mai napig bennem van. Így jutottam arra a döntésre, hogy elfelejtem, ha fontos vagyok neki akkor nem hagyja annyiban a dolgot, ha pedig igen akkor nem vesztettem semmit. Egy hónap csend következett, megannyi lájkot és néhány kommentet leszámítva nem jelentkezett, én pedig egyre inkább elfogadtam ezt, még akkor is ha olykor legszívesebben a falat kapartam volna, hogy beszélhessek vele. Elhatároztam magam és tartottam is magam eme elhatározáshoz. Mígnem megtörte a csendet és elmondta, hogy hiányzom neki. Kezdetét vette szokásos zavaros eszmecserénk, rólunk, a történtekről és mindenről, mindeközben persze megkérdezte mit akarok én tőle? Ez a kérdés igencsak megfogott és vagy két napig gondolkodtam rajta, mivel addig sohasem fordult meg ez a kérdés a fejemben, egyszerűen lehetetlennek éreztem. Végül elmondtam neki az érzéseimet, hogy mit gondolok és mit gondoltam vele kapcsolatban, hogy tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de alapvetően törekszem a jóra, vagyok amilyen vagyok, lehet, hogy lesz amiben változni fogok, de az is lehet, hogy nem, jelenleg pont ilyen vagyok amilyen az összes hibámmal és jó tulajdonságommal együtt, és annak aki velem akar lenni, így kell elfogadnia. Elmondtam neki, hogy szeretem őt, nem azért mert tökéletes, vagy mert ő a legmegfelelőbb a számomra, egyszerűen szeretem. Nem tudom mit akarok tőle pontosan, de nincs olyan dolog amit ne tartanék elképzelhetőnek vele, amennyiben azt az egy dolgot képes megadni számomra, amire a legjobban vágyom, mégpedig a szeretetet. Végül ő is elmondta az érzéseit, hogy ő is szeret engem, egy kicsit így egy kicsit úgy és egy kicsit amúgy, s hogy az az érzésem, hogy nem felelek meg neki alaptalan sőt mi több úgy érzi összeteheti a kezét, hogy vagyok mert "másokhoz" képest messze tökéletes vagyok a számára. Ellenben az ötlet, hogy próbáljuk meg csak egymással, gondolkodásra készteti, felelősség, mi van ha nem jön össze, ha sok mindent feladok érte és mégsem jön össze, erre persze én azt válaszoltam, hogy ez az én felelősségem, az én döntésem. Mindemellett felvetettem neki, hogy én is aggódhatnék ezen ugyanis amíg én 26 éves vagyok ő 42, nekem még igencsak belefér egynéhány tévedés, a családalapításról sem csúszok le, ha csupán néhány év múlva alakul úgy az életem, hogy ez beleférjen, neki ez már nem feltétlenül fér bele. Szóval, úgy gondolom, hogy csak az érzéseinkért vagyunk felelősek és azért, hogy senkit ne áltassunk olyasmivel ami nincs, mert van ami összejön van ami nem, s igazán csak az lehet hiba amit nem próbálunk meg. Talán gyermeki naivitással de 26 évesen én így gondolom, nem vágyom csodákra és teljesíthetetlen dolgokra, egyszerűen csak arra, hogy szeressek és viszont szeressenek. Nem akarom előre tudni mi lesz 20 év múlva, nem azért mert felelőtlen lennék, csupán azért mert amiről azt sem tudom, hogy a jelenben működik-e arról felesleges ennyire előre aggódni. Mindennek eljön a maga ideje. Lassan eltelt két hét, egy együtt eltöltött hétvége és ő még mindig gondolkodik, azt mondja talán ez élete legnehezebb döntése. Én meg csak várok és egyre több a kétségem és a kérdésem is, hogy vajon miért ekkora kérdés valakinek aki állítása szerint szeret, hogy megpróbálja e velem vagy sem? Nem hiszem, hogy kérdés lennék, pláne nem ekkora. A férfi ismerőseim jobbára azt mondják, hogy felejtsem el, hogy valószínűleg csak egy strigula vagyok a számára, és csupán néhány jövendőbeli kellemes együttlét miatt ne mondja ki a nemet, egy hölgy ismerősöm feltette a kérdést, hogy mi van ha attól tart, hogy ő nem tudja megadni nekem amit akarok, és én össze vagyok zavarodva. Ez az érzés az amit a legjobban utálok, bizonytalannak lenni abban akit szeretünk, nem tudni, hogy valami van-e vagy nincs. Nem félek a magánytól, nem félek önmagammal lenni, az egyedüllét alapvetően nem okoz fájdalmat, vágyni valakire és úgy lenni egyedül a kétségeinkkel viszont fájdalmat okoz. Csak egy választ akarok semmi mást, engedjen el, hogy tovább keressem a boldogságom egy részét, vagy húzzon magához, ez a se itt se ott állapot az őrületbe kerget, hol ezt gondolok, hol pedig azt, s nem akarom ezt érezni. Nem akarok másokkal ismerkedni amíg csak rá gondolok, még akkor sem ha szinte biztos vagyok benne, hogy ő ezt teszi. Vele akarok lenni vagy továbblépni de mit tehetnék ha sehol egy válasz. Nagyon nehezen tettem meg azt a lépést, hogy kitárjam neki a szívem mit sem tudva az ő érzéseiről, de megtettem és azóta is megteszem egyre kevesebb lelkesedéssel, kevesebb intenzitással, egyre inkább visszahúzódom a csigaházamba, egyre türelmetlenebb vagyok, ugyanakkor igyekszem magammal tisztázni a dolgokat és tudatosítani magamban, hogy nem kell félnem attól, hogy semmilyen formában nem lesz az életem része, még ha ez most ellenkezést is vált ki belőlem. Tudom, hogy ha nemleges választ kapok akkor nem veszítek semmit, nem a szerelmemet veszítem el, csupán a szerelem reményét, mert amit csak egy ember érez az nem szerelem csak a remény és a lehetőség, hogy azzá válik. A nem is egy válasz lenne, a tanakodással nem tudok mit kezdeni, az egyik részem még remél a másik részem temeti az egészet, s olykor azon gondolkodom, hogy ez a hosszas gondolkodás is egy válasz mégpedig egy nem. Már most tudom, hogy nem bírok sokáig várni, egyszerűen boldogtalanná tesz a várakozás ez a se vele se nélküle állapot. Mégis nagyon remélem, hogy lassan megadja nekem a választ, s nem nekem kell levonni a következtetéseket. Egyszerűen mennem kell tovább, vagy vele vagy nélküle, de mennem kell, kínlódtam már és toporogtam egy helyben eleget, most már élni akarok és élvezni az élet adta csodákat, s ha neki nem kell akkor idővel másnak adni azt a szeretetet ami bennem él, a mosolyt, a vágyakozást, a törődést, a gondolataimat, méltatlan vadakra pazaroltam már nem értett kincset eleget, s azt is tudom, hogy sok olyan vad kering a környéken aki mindent megtenne ezekért a "kincsekért" mert ami valakinek kincs a másiknak csupán szemét.

Ajánlom ezt a bejegyzést annak akit gondolkodásra késztettem!