A felejtés és az újrakezdés sosem egyszerű dolog, az ember akármennyire is próbál ésszerűen gondolkodni, az érzései még láncként tekeregnek körülötte és folyamatosan igyekeznek visszarántani a melankóliába. Nálam sem egyszerű a helyzet, hogyan is lehetne az, az ember érzései nem múlnak el egyik napról a másikra, a sértettségbe való kapaszkodás pedig nem a legjobb alternatíva a továbblépésre.

Az első néhány napban még nagyon frissek az érzések, a sértettségek a vélt vagy valós igazságtalanságok és az érzelmek a vágyak, mind-mind egyszerre kavarognak az ember fejében és a lelkében. Még ha ez nem lenne elég az embernek, meg kell küzdeni a másik fél érzéseivel, benyomásaival és sértettségével is. Mikor pár napja megírtam a történetünket, igyekeztem visszaadni mindazt amit ez az egész "kapcsolat" kiváltott belőlem, az érzéseimet, a vágyaimat és a benyomásokat amiket ez az egész kalamajka okozott. Én magam úgy érzem, hogy nem engedtem teret a sértettségnek és semmi olyat nem írtam le róla, ami sértő lehetne. Mégis megkaptam, hogy a sértettségem miatt pocskondiázom őt, de persze elfogadja mindezt, de azt, hogy játszadozott velem kikéri magának. Természetesen én is kikérem magamnak, hogy pocskondiáztam volna őt, az meg, hogy az irányomban tanúsított viselkedése számomra a játszadozás benyomását keltette az korántsem számít vádnak, nem jelentettem, ki azt sem, hogy szándékos lett volna mindez egyszerűen nekem ez volt a benyomásom. Természetesen elfogadom, hogy ez megsérthette őt és ezért ha nem baj " pár napig nem zavar".

Mi az, hogy baj, tudom, hogy tovább kell lépnem, már nem akarok és nincs is mibe kapaszkodnom. Az első két nap ennek ellenére meglehetősen nehéz volt. Mígnem fogtam magam és nyakamba vettem az országot és útnak indultam abba a városba ahol életem meghatározó öt évét töltöttem. Utazás közben természetesen tettem egy kisebb kitérőt, és találkoztam azzal a fiatalemberrel, akit az egyik előző posztomban már említettem. Mit is mondhatnék a találkozásról, nem igazán forgatta fel a világomat, de ez is egy lépés a felejtésben. Ahogy egy ismeretlen város utcáit róttam, a lelkem elkezdett megkönnyebbülni, egyszerűen jól éreztem magam, a várossal amit nem ismerek és a gondolataimmal. Azokkal a gondolatokkal amik ugyan még meg-meg fordulnak körülötte, de sokkal inkább a jövőbe révednek, élvezve a napfényt és azt a kissé még szomorkás, de reményteli mosolyt az arcomon. 

Mindezek után megérkeztem a városba amit annyira szeretek, a tüdőm megtelt ezzel az édes nosztalgiaszagú levegővel, az elmém pedig a rég nem látott barátok gondolataival, a beszélgetésekkel. Az ismerős helyek, az érzések egyszerűen felvillanyoztak és egyre inkább letisztultak a gondolataim, egyre inkább el tudom fogadni, hogy ő már nem lesz része többé az életemnek, úgy nem, ahogy szerettem volna.

Az első itt töltött éjszakámból, egy sms-re ébredtem amit tőle kaptam; " Tudom, hogy nagy csalódást okoztam de akkor is: Szeretlek!" Hirtelen elkezdtek, kavarogni bennem a gondolatok, hogy ez most mi és miért írta mindezt le nekem, netán egy bocsánatkérés akart ez lenni a maga módján, egy ijedt kapaszkodás, vagy csak valami amit saját maga sem tud megmagyarázni. Természetesen a barátaim már jóval korábban a lelkemre kötötték, hogy felejtsem el és természetesen ne válaszoljak neki ha jelentkezik. Én nem vagyok ilyen, attól még, hogy nem válaszolok nem szűnik meg létezni semmi amit gondolok, semmi amit érzek. Így végül válaszra adtam a fejem, nem kérdeztem semmit és nem is vártam semmit, mert már nem várok tőle semmit, ha valaha is akart volna tőlem valamit akkor épp elég ideje volt rá, hogy rájöjjön mi az, de ha mégsem, én akkor sem kutatom már, azt, hogy mi játszódhat benne, hogy mit érez most, mit miért tesz de egy üzenet még akkor is jócskán kevés lenne ha azt akarná a tudtomra adni, hogy megbánta az egészet. Így hát megköszöntem, hogy szeret és azt is, hogy elengedett, mert tudja, hogy nem tud boldoggá tenni.

Tudom, hogy ez az egész nem más mint, a kapaszkodás amikor az ember még nem készült fel rá, még nem tudja elfogadni, hogy valamit elveszített, hogy az már soha nem lesz az övé, ezt még akkor is nehéz elfogadni ha az ember saját maga döntött így.  Hogy az ő érzései akármilyenek is, nem mérhetőek az enyémekhez, s az elmúlás fájdalma sem az érzésekről szól, csak a veszteségről, arról, hogy amit magénak tudott már nem az övé. Hogy az a lehetőség ami eddig a levegőben lebegett, most megszűnt létezni a számára.

A második napom mindezek után egy találkozóval folytatódott, az előző napból kiindulva nem mentem nagy reményekkel a dolog elébe, de tudtam, hogy nincs mit vesztenem és hát mi tagadás érdekelt is ez a srác. S ekkor jött a meglepetés, egy kifejezetten szimpatikus fiatalember pottyant bele a délutánomba, akivel néhány kellemes órát sikerült eltölteni. S habár mindenféléről sikerült beszélgetnünk így életünk férfi és női szereplőiről is, hirtelen már nem bántam, hogy az a másik már nem lesz az életem egyik főszereplője, ahogy azt sem, hogy nem úgy alakult ez az egész ahogy szerettem volna, mert tudtam, hogy akkor nem lennék most ott ahol vagyok, nem élvezném a beszélgetést ezzel a fiatal sráccal. Úgy érzem mindez talán azért történt így mert az élet valami sokkal jobbat, sokkal meghatározóbbat és sokkal élvezetesebbet tartogat a számomra.

Azt, hogy hogyan felejtsünk el egy pasit 10 nap alatt, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy mennyi időnek kell eltelnie, hogy egy kicsit se fájjon a szívem és ne gondoljak már rá egyáltalán, de azt tudom, hogy nem érdemli meg, hogy szomorú legyek vagy veszteségként gondoljak rá, hiszen azt amit soha sem kaptam meg el sem veszíthetem.