Ismételten eltelt egy társkeresős hét. Az élet egyéb bonyodalmai mellett olykor nehéz nem bekattanni. Maga az élet is olyan mint a kokain, van úgy, hogy rákattanok és van, hogy falnak megyek tőle. 

A héten egy kicsit elmerültem ebben az egészben, sokszor már nem tudok lépést tartani az irammal amit ezek az oldalak diktálnak. A pangás után egyszer csak magával ragad minden, legyen az egy személy megismerése, vagy többé és jönnek a hosszas csevegések, a kialvatlanság. 

Ez a hét valahogy így telt, olykor még enni és inni is elfelejt az ember. A hosszas beszélgetéseket, egy-egy találkozás követi, és mindemellett még folyamatosan jönnek az üzenetek, a hívások, régebben lebeszélt találkozókról, új ismeretségek, és oda jut az ember, hogy már a leveleket sincs ereje elolvasni.

Szóval a napokban két randi tapasztalattal lettem gazdagabb, mit is írhatnék, jelenleg nem igazán tudom hol áll a fejem és nem is igen akarok azzal foglalkozni, hogy miből mi lesz vagy mi nem, mindent meg kell élni az akkor és ott-ban, a többi már a jövő zenéje.

Fokozatosan kialakulnak az emberben a dolgok, míg eleinte zavarba ejtő ez az egész több vasat tartunk a tűzben, és nem csupán egy valakivel ismerkedünk dolog, lassan hozzászokik az ember. Elvégre nem törölheti minden egyes ismerkedés kezdetén a regisztrációját, és mi is lenne az értelme, ha hamar lefut a dolog, és a kezdeti lelkesedésből nem marad semmi, esetleg a kezdeti lelkesedés is elmarad, vagy csak nem úgy alakul, nem jönnek össze a dolgok. Az embernek el kell tudni fogadni, hogy ez nem az ismerkedés hagyományos formája, így hagyományos keretek között sem lehet művelni. Így mindaddig míg valami nem ragad teljesen és legalábbis egy időre véglegesen magával, csak folytatod. Mindenre meg kell adni az esélyt, és valahogy mégsem remélni semmit, mert mi csak a saját érzéseinkről és viselkedésünkről dönthetünk, a másik félről sosem tudhatjuk biztosan, hogyan játszik.

Lassan másfél hónapja lehet, hogy fokozatosan belevágtam az online társkeresésbe. Még az első néhány napban megismertem, egy meglehetősen szimpatikus pasit, már amennyire így meglehet állapítani az a tipikus nagy betűs Pasi, a férfi minden szimpatikus vonásával. Ugyan nem beszélgettünk túl sokat, mégis valahogy ő volt az első aki felkeltette az érdeklődésem így a kezdet kezdetén. Aztán ez a dolog hamar la is zárult. (?) Pár nappal az  első hosszas beszélgetésünket követően felhívott telefonon, és elmesélte, hogy kibékült az exével vagy legalábbis egyfajta kompromisszumra jutottak, és ezt mindenképpen el szerette volna mondani nekem. Megjegyezte azt is, hogy kicsit úgy érzi, hogy most lemarad valamiről, de hiába a megszokás nagy úr. 

A szimpátia miatt kissé ugyan csalódott voltam, de ugyanakkor volt bennem egyfajta pozitív csalódás is, hogy ugyan semmiféle magyarázattal nem tartozott nekem, egyszerűen fel is szívódhatott volna, hiszen vannak emberek akik ezt könnyedén megteszik több randit követően is, de ő mégis vette a fáradtságot és felhívott.

Másfél hét is eltelt, míg nem egyszer csak rám írt, hogy szeretett volna beszélni velem, mert nem hagyja nyugodni az érzés, hogy lemarad valamiről, és hogy zavarna- e ha néha felhívna. Azóta is többször jelentkezett és valahogy érzem rajta, hogy ő is abban a csapdában van amibe sokan beleesünk, a megszokás csapdája. Az ember nehezen képes elszakadni a megszokásaitól, még akkor is ha már tudja, hogy ez csupán a kényelemről szól vagy a változás nehézségei okozta félelemtől. Azt hiszem az előző kapcsolatomban egy kicsit én is hasonló helyzetben voltam, foggal körömmel ragaszkodtam valamihez, amiért annyi mindent tettem, és én még áltattam is magam, mígnem beláttam, hogy semmit nem kaptam, sőt mindent elvettek tőlem, és, hogy ami eddig nem változott meg az már soha nem is fog.

Persze a kapcsolatok különbözőek, ahogy a megszokások is, így egy egy elhatározás előtt érdemes félretenni a félelmeinket a kényelmet, és azt azt utat kell választanunk ami ha hosszútávon is, de jobb lesz a számunkra. Így remélem, hogy ő is megtalálja a helyes utat, megbékél a döntésével mert rájön hogy az a helyes döntés, vagy pedig nem riad vissza a változástól, még akkor sem ha nehéz.

Végezetül a hét tapasztalatai alapján, úgy gondolom, hogy engedni kell az őrületnek és hagyni a dolgoknak, hogy kifussák magukat, és nem pedig elmenni mellettük, mert veszíteni igazán csak azzal veszítünk ha sosem tudjuk meg mi lett volna ha...