Szerelem az első klikkelésre. Akármennyire is csábító ilyen nem létezik, akármennyi endorfin is szabadul fel a szervezetünkben, akármennyi mosolyt csal is az arcunkra, a társtalálás egy hosszú folyamat. Legyen akármilyen fontos is a külső-belső szimpátia a vonzalom, a háttérben még megannyi nyomós érv vagy ellenérv lebeg, mint bizalom, kompromisszum, hasonló célok, jövőkép és még sorolhatnám. Kicsit olyan ez az egész mint egy véget nem érő társasjáték, mindenki nyerni akar és persze minél kevesebb lemondás árán.  

Az elmúlt hetekben kissé illúzió vesztett lettem, elegem lett a folytonos lapkevergetésből, és a játszadozásból,  hogy a dolgok soha nem magától értetődőek, s hogy akármennyire is jó lenne tudni mit gondol a másik, nem láthatunk a fejébe, még csak annyi időre sem, hogy tudjuk érdemes-e szabad folyást engednünk az érzéseinknek, vagy visszafojtanunk azokat várni egy alkalmasabb időpontra, némi bizonyosságra. Csupán a játék miatt vagy büszkeségből olykor elengedünk olyat is akit eszünk ágában sincs elengedni, máskor pedig napokig tudomást sem veszünk a másikról, nehogy azt higgye, hogy fontos a számunkra.

Mert igen bizalmatlanok, büszkék és makacsok vagyunk, és az élet rákényszerít minket arra, hogy felvegyük a ritmusát, hogy keverjük a lapjainkat, hogy senkinek ne adjuk meg magunkat addig amíg kérdés számunkra, hogy kölcsönösek-e az érzéseink. Így marad a kombinálás és a virágszirmok tépkedése avagy szeret/ nem szeret, s az egész egy átkozott körforgásnak tűnik, ami sohasem ér véget.

Mindeközben persze kialakul bennünk az a kép is, hogy a másik mennyire lehetne ideális társ a számunkra. Mégis úgy gondolom, hogy ez a kép kissé csalóka, mert a szeret/ nem szeret, az adok egy kicsit de aztán el is veszek egy kicsit játék leköti az ember energiáit és közel sem tesz meg annyi mindent azért akinek nem biztos az érzéseiben, akivel folyamatosan játszania kell, hogy nehogy bármelyikük is alul maradjon a csatában, mint azért akinek tisztában van az érzéseivel. 

Néha nem értem, hogy miért olyan nehéz elkapni azt a bizonyos összhangot, hogy valaki miért lök el akkor amikor magamhoz húznám és miért szorít magához mikor már-már mennék, amikor kezdeném elfogadni azt a tényt, hogy tőle nem kaphatom meg amire vágyom és igyekezzek óvatosságra inteni az érzéseimet.

Szóval jó lenne végre ha nem kéne annyi vasat tartani a tűz körül, nem kéne folyton attól tartani, hogy mekkorát csalódhatunk, és csupán azért elmenni egy randira valaki mással, hogy kevésbé érezzük azt, hogy egyre fontosabb nekünk az a másik, és akárhogy is nincs kötöttség ott van a kötődés, ami ellen talán kár is küzdeni, ha pofára kell esnünk előbb utóbb úgy is pofára esünk, mégis egyre inkább azt próbáljuk elérni, hogy minél kisebb magasságból zuhanjunk a sárba.

Mert gyakran a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb elérni, félelmek nélkül szeretni valakit aki viszont szeret. Ám a játék talán soha nem ér véget, minden egyes kijelentést kérdőjelbe teszünk, és minden gesztusban ott hagyjuk a kérdőjelet, mert védekezésre rendezkedtünk be és csak nagyon nehezen tudjuk megmutatni valakinek teljesen védtelen valónkat. 

Végezetül Isten óvja azt akire egyszer rázúdul ez a megannyi "visszafogottság"... :)