Az önmarcangolás nem segít, be kellett látnom, hogy hibáztam igen, s nyilván a hibáimnak is oka volt, de nem kínozhatom magam tovább, nem ez a jó út, de akkor hogyan tovább? Hogyan juthatok ki ebből a gödörből amit részben önmagamnak ástam, és van e még értelme bármivel is próbálkozni?

Lassan 28 éves leszek, és a szerelmi életem története meglehetősen viszontagságos, míg sokan az én koromban már családot alapítottak, vagy legalább tervezik én csak sorra követem el a hibákat. Ez a gondolat valahogy igazán még nem is foglalkoztatott, igazán soha nem jutottam el senkivel egy olyan biztos alapokon nyugvó kapcsolat kialakításához, hogy akár csak meg is fordulhasson a fejemben, de nem én sem leszek fiatalabb. 

Az évek nem múltak el nyomtalanul, nem csak a szemem alatt sokasodtak a szarkalábak, de elkövettem hibákat, sok hibát. S hiába nem volt a szándékom soha rossz, amit elértem vele az végül mindig csak az, hogy egyedül maradok a gödör alján. 

Nos igen megint itt vagyok azzal a régebben már emlegetett ürességgel a mellkasomban s ha nagy nehezen sikerül is álomra hajtanom a fejem, úgy szorongatom a kedvenc plüss vízilovamat  magamhoz, mintha ő megszüntethetné ezt a nagy ürességet, vagy eltörölhetné a bánatot.

Racionálisan kell gondolkodnom, de ez az egyik legnehezebb dolog, elvégre a szerelemben nincs semmiféle racionalitás, talán csak annyi, hogy az "elmúlását" követő bánat egyenesen arányos annak mértékével.

S ha most racionálisan felteszem magamnak a kérdést, hogy mire fel ez a nagy bánat? Nem tudok megfelelő racionális indokokat sorakoztatni mellette. Elvégre jelen esetben sem beszélhetek másról mint csupán két hónap illúzióiról, álmairól, és boldog pillanatainak az elvesztéséről, azokról a régen begyógyultnak vélt sebekről amit feltépett ez a kapcsolat, és azokról a hibákról amit nem akartam újra elkövetni, elkövettem hát helyette más hibákat.

S nem tudok elvonatkoztatni a kérdésektől, hogy hol rontottam el. S ha racionálisan gondolok vissza a történésekre, s félreteszem az önmarcangolást, akkor tudom, hogy nem csak rajtam múlt a dolog, elvégre minden kapcsolthoz két ember kell. Ez ugyan még nem szolgál mentségként az őrületemre, de néhány dolgot megmagyaráz. Néhány dolgot máshogy kellett volna csinálni, az elejétől kezdve őszintébbnek kellet volna lennem, nem csak nekem neki is. Ezzel nem azt próbálom mondani, hogy bármelyikünk is hazudott volna a másiknak, de mindkettőnknek voltak olyan dolgai amik a másik számára félreérthetőek voltak.

Talán én sem tisztáztam időben, hogy tanultam a korábbi hibáimból, és eszemben sincs mellette mással ismerkednem. Az első találkozásunk után eldöntöttem, hogy amíg nem derül ki, hogy ez az egész, hogyan alakul, addig nincs más. Ugyanakkor nem töröltem a társkereső profilomat, elvégre eddig sem tettem soha, s habár a 24 órás online létem megszűnt olykor be-be lépegettem, persze nem azért, hogy bárkivel is ismerkedjek, csak, hogy biztos legyek benne, hogy ő sem teszi ezt. Nos addig sikerült be-be lépegetni, addig sikerült gyanakvóan hozzáállni a dolgokhoz, míg nem a félelmem beigazolódott. S hirtelen előtört belőlem minden sérelem ami korábban ért. A legkevésbé sem volt racionális a vád, ami megfogalmazódott bennem, elvégre nem ígértünk egymásnak semmit, nem fogadtunk hűséget vagy bármi, és azt is tudom, hogy néhány levélváltás valakivel még nem jelent igazán semmit, legalábbis nem minden esetben. S az a tény, hogy én az ismerkedésünknek szenteltem az időmet, és neki a gondolataimat, az az én döntésem volt, én döntöttem úgy, hogy nem ismerkedem mással. Ő nem így döntött, de ennek nincsen olyan drasztikus jelentősége, mint, ahogy én az hirtelen felfogtam, még akkor sem ha végig állította, hogy nem ismerkedik senkivel sem... ez akkor is csupán néhány levél. S bennem előtört minden régi emlék, minden hazugságban eltöltött hónap, minden könnycsepp, amit anélkül ejtettem valakiért, hogy megérdemelné... és ha csak rövid ideig is ugyanazt a becsapottságot, ugyanazt a szánalmat éreztem magam iránt amit régen. Ugyanazt a gyötrelmes érzést, hogy várok valakire, szeretek valakit, aggódok valakiért, aki mindeközben mással van, akinek nem számítanak a könnyeim, nyugodtan és békésen van valaki mással, nem is gondolva rám. 

Az egészbe racionálisan belegondolva, nem nem érdemelte meg a fejéhez vágott vádakat, hiszen javarészt nem neki szóltak, míg akkor sem ha elég rossz azt érezni, hogy valaki aki kitölti a legtöbb gondolatunkat, akit félünk elveszíteni, akihez ragaszkodunk, mindaddig míg mi miatta gyötrődünk valaki mással ismerkedik. Nincs ebben semmi szentségtörés, és a számonkérés se éppen reális elvégre nem ígértünk egymásnak semmit. Még is minden korábbi sérelmemet rázúdítottam, talán egy kérdés még helyénvaló lett volna, hogy hogy is van ez az egész és miért mindez, de valójában bizalmatlan voltam, részben okkal, másrészt talán indokolatlanul.

Így utólag visszagondolva megbántam a módszert, ezzel kapcsolatban és egyéb kérdésekben is bánom, hogy túlzásokba estem és szánalmasnak is érzem magam mindenért, nem tudom, hogy neki jelentette-e valamit ez az egész, vagy, hogy mit is jelentett, talán én sokkal többet gondoltam bele az egészbe, és úgy gondoltam, hogy érte megéri, megéri mindent megtenni amit tudok, még is elrontottam. Nem, már felfogtam, hogy nem volt minden az én hibám, még is jogosnak érzem azokat a dolgokat amiket a fejemhez vágott, elvégre elrontottam és bánom már, hogy ilyen szánalmasan viselkedtem, s talán azt is, hogy többet képzeltem és éreztem ebbe az egészbe mint ami valójában volt, de ezt már soha nem tudom meg. Elvégre mindkettőnknek a saját sebeinket kell nyalogatnunk, még akkor is ha ezt az egészet csinálhattuk volna másként.