...ÉS ez valóban egy tökéletes bűntény, mit tehet ilyenkor az ember, bezárja magát és hosszú időre átadja magát a fájdalomnak, esetleg megpróbál tovább lépni és mindenféle lehetséges eszközt bevetni a cél érdekében, bármit ami egy kicsit is segít, magam sem tudom mi a jó megoldás....

Ahogy telnek múlnak a napok, kicsit minden ugyanolyan mint az elmúlt egy évben volt, leszámítva azt a gyűlölt érdektelenséget, azt nihilt amit akkor éreztem, s most visszasírom ezt az érzést. Hiába ismertem meg valakit, aki olyan volt amilyennek lennie kellett, akivel órákig tudtam beszélgetni, akivel egyszerűen jól éreztem magam, most újra itt vagyok, itt vagyok ahonnan elindultam, s még mindig bennem motoszkálnak a miértek. Kezdem úgy érezni, hogy az eltelt évekkel csak egyre hülyébb lettem, hogy egy ilyen dolog is képes darabokra szaggatni a szívem, holott néhány hónapja még abban sem voltam biztos, hogy tudok-e valaha újra szeretni, hogy lesz-e még valaki aki érdekelni fog. Most már tudom. S folyamatosan csak őrlöm magam, holott tudom, hogy nem szabad, senki nem érdemli meg, senki aki nem törődik velünk és talán soha nem is törődött.

Mindemellett azt is tudom, hogy ő sem lehet rossz vagy jó a szememben, elvégre semmi nem fekete fehér. Elvégre is gyötrődött a problémáin, amíg engem kétségek közt hagyott, azt sem tudván, hogy van min gondolkodni és esélyt sem hagyva egyszer csak továbblépett, s már aznap mással ismerkedett, sőt azóta is mással ismerkedik, elvégre miért ne tenné, neki ennyi volt, ennyit jelentett, és én csak a kívánt nyugalmat ellentételeztem az életében, s ahogy mondta, minden jót távol tőlem. S ilyenkor elgondolkodom, hogy ez az ember ugyanaz az ember akit megismertem, vagy akit megismertem nem is létezik? S nem tudom mit gondoljak, csak azt tudom, hogy nem is lenne szabad ezen gondolkodnom. Fel kell fognom, hogy nem, nem hiányzom neki, nem gondol rám, és az is lehet, hogy maga a tudat is boldoggá teszi, hogy már nem kell velem foglalkoznia... elvégre ő nem elég jó nekem, sőt állítása szerint senkinek, de a lényeg még is csak az, hogy boldoggá tettem, azzal, hogy már nem vagyok.

Végső soron arra gondoltam, hogy ha ez valóban így van és miért ne lenne így én sem zárhatom el magam a boldogság esélyétől, elvégre, nem történt semmi sem csak megint egy szívtörés, megint egy hol volt, hol nem volt nagy szerelem. Szóval a kezdeti bezárkózás ötletét elvetettem és Anticinderella ismét a porondra lépett, persze ez az egész csak a hiányérzet elviselését hivatott segíteni, mindaddig, míg nem botlik belém valaki, aki felkelti az érdeklődésem, s lassacskán visszanyeri a mosolyom, s talán ez nem is olyan távoli remény, de az is lehet, hogy ismételten hosszú hónapok, évek várnak rám magányosan, s a könnyen jött az korántsem lesz egy könnyen ment dolog. 

Így hát most nem maradt más hátra mint, hogy kiverjem a fejemből, s ne ő legyen minden gondolatom, s ha olyan szerencsém lesz, hogy más valaki gondolata kerül a helyére, akkor már megérte. Annyi biztos, hogy senkit nem fogok sem hitegetni, sem áltatni, s ha már az elején tudom, hogy erre nincs esély, akkor nem folytatom tovább az ismerkedést.

S ha kevés is minderre az esély, de ott van, elvégre nem működhet mindig minden ugyanarra a sémára, s azt a rövid boldogságot, nem követheti mindig hosszú szomorúság és magány. Nem ez nem lehet törvényszerű. Nem akarom, hogy így legyen, így hát most aztán igazán szükség van a deus ex machinára.