Hogyan legyünk szinglik? Már megint egy tipikus amcsi film, ami helyenként mókásan, olykor pedig meglehetősen szürrealisztikusan ábrázolja a pártalálás, a párra vágyás, s az önámító magány elmeit. Már maga a cím is kissé irracionálisan hangzik, hiszen semmiféle praktikára nincs szükség az egyedülléthez. Az, hogy hogyan hidaljuk át ezeket a periódusokat, esetleg, hogyan béküljünk meg vele, sokkalta fogósabb kérdés.

 S itt jönnek képbe azok a bizonyos 90 percbe szorított tökéletes romantikus filmek, amiken szocializálódtunk. Azok a bizonyos modern kori tündérmesék, ahol minden megtörténhet. Szívszorító love story-k az igaz szerelem tündökléséről és haláláról, melankolikus merengések a zabolázatlan Barbara Streisand és Robert Retford szereplésével. Történetek a szerelem végtelenségéről és arról, hogy az álmok valóra válnak, csak merjünk álmodni, mert minden lány becsücsülhet egyszer egy Lotus anyósülésére, s egy luxusszálló falai közt Richard Gere, egyszer csak rájön, hogy őt szereti. Mert nyilván minden lányra vár egy Kevin Costner, hogy a védelmébe vegye, vagy egy Antonio Banderas, aki csak rajta akar gitározni. Mindemellett persze továbbra is hihetünk benne, hogy mindnyájunk életében akad egy Colin Firth, s egy Hugh Grant, s ha így is van már az elején jobb ha tisztázzuk magunkban, hogy rosszul fogunk választani. S a rossz fiúkból sem lesznek miattunk szentek, akármilyen hiper-szuper bugyival is próbáljuk elrejteni, amit el kell. 

Mert én más vagyok, mert majd miattam... blabla ezek azok a tipikus önámító dumák, amivel el szeretnénk hitetni magunkkal, hogy a vágyott férfi miattunk fog megváltozni, majd pont minket nem fog úgy hülyére venni, esetleg megcsalni, átverni mint az összes többit... És igen ennek is megvan az esélye mégpedig egy a millióhoz, s szinte már az elején biztosra vehetjük, hogy nem, nem mi vagyunk az a bizonyos egy a millióból. 

Mert egészen pontosan a legtöbb esetben csak egyek vagyunk a millióból, egy könyv a könyvespolcról, s jobbára a férfiak is csak egyek nekünk, mindaddig míg bele nem habarodunk valakibe, s el nem akarjuk hinni a mesét, az egyiket, valamelyiket a sok közül.

S hogy mi az amit én gondolok, visszatérve a szingli létre, hogy igazán egyikünk sem akar szingli lenni, hogy miért? Mindenkinek megvan rá az indoka, de egyszerűen nem magányra teremtettünk. 

Ugyanakkor különfélék vagyunk, vannak emberek, akik egyszerűen nem képesek egyedül lenni, s egyik kapcsolatból ugrálnak a másikba,s aköré kezdenek el építeni mindent, na igen az önismeret itt jócskán háttérbe szorul, s ilyenkor is érzem, hogy mégis csak van létjogosultsága a különféle önsegítő könyveknek, előadásoknak és mindenféle blablának. Sokan vannak, akik azzal áltatják magukat, hogy nekik jó egyedül, talán a csalódások miatt, talán más miatt, egy dologban nekik is igazuk van, egyedül lenni még mindig jobb, mint pusztán azért lenni valakivel, hogy legyen valaki. Itt vannak még azok az emberek, akik nem veszik túl mereven a dolgokat, kihasználják a lehetőségeket, s majd alakul, ahogy esik, úgy puffan. A megrögzött párra vágyókról nem is beszélve, akiknek talán az életük minden egyes pillanatát kitölti, hogy végre találjanak valakit, akinek megfelelnek, vagy a másik esetben valakit aki végre nekik megfelel.

S ha magamat akarnám besorolni valahova, ezekből mindössze csak periódusokat látnék, mert van amikor úgy érzem, hogy jobb nekem egyedül, s van amikor csak lazán és könnyedén veszem a dolgokat, majd lesz valami alapon, de vannak időszakok, amikor talán mindennél jobban vágyom végre valami társas örömre. Pedig már-már illúzióim sincsenek, nem hiszem, hogy egyszer csak begurul a herceg a lotussal vagy akármilyen más verdával, amit valószínűleg úgysem tudok megnevezni, aztán jön a nagy csókjelenet és a happy end..., de ha csak egy rövid időre is jó lenne kissé rózsaszínebben látni a világot. Na de azt hiszem ezt már vagy húszmillió-hatszáz-ötvenhatszor leírtam itt, s talán még ennyiszer le is fogom. Egyszerűen csak jó lenne végre egy kis boldogság, egy kicsivel több nevetés, egy kicsivel több boldogan álmatlan éjszaka.