Habár már több mint három és fél éve koptatom ezeket e virtuális fehér lapokat, s többnyire kendőzetlenül leírom az érzéseimet, a velem történteket vagy a kiakasztó furcsaságokat, mindvégig igyekeztem ezt úgy tenni, hogy ne bántsak meg másokat. Igen előfordult, hogy számomra meghökkentő történetek elkerülték ezeket a lapokat, egyszerűen azért, mert tudtam, hogy így könnyen visszajutna az illetőhöz, s hát soha nem éreztem úgy, hogy az online kalandozásaim során nekem bárkit is meg kéne bántanom.

Az ismerkedéseim során, s talán ezen az oldalon is, sokszor szóba került, hogy hogyan illik, nem illik viselkedni egy találkozón, ami közel sem az elvárásainknak megfelelően alakul. A vélemények megoszlanak, sokan azt mondják, hogy ilyenkor néhány perc elteltével elköszönnek a másiktól és megmondják kerek perec a véleményüket, talán ez az egyik legtisztább megoldás. Ellenben én mindig úgy voltam vele, hogy ha egyszer rászántam az időt a találkozásra, s találkoztam is az illetővel, akkor igenis, a legrémesebb esetben is összekapom magam annyira, hogy legalább egy beszélgetés, egy séta vagy egy ital erejéig maradjak, s ha minimálisan érzékeltetem is, hogy ebből nem lesz "happy end", mégse bántsam meg a másikat, éppen azért ne tegyem ezt, mert nem gondolom úgy, hogy nekem jogom lenne bárkinek a lelkébe, netán az önérzetébe taposni, egy „bocs szívi szörnyen nézel ki és még végtelenül egyszerű is vagy” megjegyzéssel,  vagy netán „ne haragudj, de a fogkeféről hallottál már” és társai. Egyszerűen nem, a legrémesebb esetekben sem hátráltam ki, pedig volt, hogy az illető 50 kg-mal nehezebb volt, 10 cm-el alacsonyabb, 10 évvel öregebb, sokkalta kopaszabb, igénytelenebb volt, mint az előre várható lett volna, álltam a sarat, mert igen, találkoztam én fűvel-fával, hiszen ez is a tanulási folyamat része, s idő kell hozzá, míg megtanuljuk rendesen használni a szűrőket, s hát még ilyenkor is érhetnek meglepetések. 

Most mégis kiemelnék egy történetet, ami nem túl érdekes, inkább nyomasztó, s amit azóta is folyton mesélek, mert ugye nekem is vannak korlátaim, s mindent én sem bírok cérnával. 

Kicsit több mint három éve történt a dolog, talán az első nagy online szerelem utáni, talpra állási időszak volt ez, hiszen tudtam, hogy ha akkor még fáj is, rossz is, de mennem kell tovább, ismerkedni, élni, s megtalálni azt, amire igazán vágyom, nem-nem a herceget, talán inkább a lovát, vagy egy kis ugráló békát. Szóval leporoltam magam, s ismételten belevágtam az ismerkedésbe, s talán a csalódás, vagy bánat miatt még nem működtek olyan jól a szűrőim, s hát igen, „miért ne” alapon találkoztam hirtelen fűvel-fával.

Így történt meg egyszer, hogy a legjobb barátomhoz indultam Pécsre látogatóba, s hát nem sokkal előtte megismerkedtem egy sráccal az interneten, nem sok mindenre emlékszem, kedvesnek tűnt, nem voltak igazán mélyreható beszélgetéseink, csak egy enyhén homályos, amolyan félprofilból kattintott fotó, semmi extra, na meg a „miért ne”. Így esett hát a dolog, s megbeszéltük, hogy Pécs felé tartva Székesfehérváron megállok, s akkor találkozunk személyesen is. A megbeszélt időpontnál korábban értem a városba, így nyakamba vettem azt, s egy limonádéval a kezemben körbe jártam az utcákat, majd visszamentem az állomásra, hogy találkozzak a fiatalemberrel. S akkor hirtelen elém tárult minden, ami egy profilképen nem látszik, korántsem vagyok benne biztos, hogy jól álcáztam a meglepetésemet, de mindenesetre igyekeztem.

Ott állt előttem egy 180 cm körüli hidrogénezett hajú, enyhén talán kancsal, de lehet inkább csak bamba tekintetű fiatalember, a fülében két darab arany karikával, a hozzá illő nyaklánccal és pecsétgyűrűvel, gondolom a rajta lévő fehér-feliratos inget Kozsó valamelyik 90-es évek béli fiúbandájától kölcsönözte, ami roppant mód harmonizált a szintén fehér feliratos halásznadrággal, a vádli középig felhúzott sportzoknival, a futócipővel, s kiegészítés gyanánt az autóstáskával, amit még a hatvan éves édesapám sem kapna a hóna alá.

A kezdeti döbbeneten átesve, igyekeztem kedves lenni és mosolygós, közben persze cikáztak a fejemben a gondolatok, s a városban sétálva éreztem, hogy ha nekem el kell töltenem ezzel a pasival 4 órát, akkor felkötöm magam az első fára, nem azért, mert nem volt kedves, egyszerűen a külső és a belső összhangja végtelenül nyomasztó volt, unalmas, s közben irritálóan röhejes. Egy hosszabb séta után végül beültünk egy kávézóba, rendeltünk két pohár bort, és erőltettük a beszélgetést, de ha egy pohár borral sem sikerül oldani a kínlódást, akkor nem igazán van mit tenni.

Egyszerűen úgy éreztem, szégyen ide vagy oda, hogy ha nekem ezentúl csak ilyen férfiak jutnak, akkor inkább egy megkeseredett, öreg macskás hölgy leszek, de hol volt ez a fiatalember az én kicsit George Clooney kicsit Antonio Banderas, mosolygós szemű, igényes, olykor sziporkázóan humoros, értelmes, kis vagy nagy szerelmemhez képest, akit még csak éppen hogy próbáltam végre kiverni a fejemből.

Mentőötlet gyanánt, s mivel bántó lenni nem akartam a már fent említett okokból sem, a mosdóból felhívtam a legjobb barátom, hogy egy negyedóra múlva hívjon már fel, s habár én derekasan ellenkezni fogok, de ő igenis kösse az ebet a karóhoz, hogy nekem el kell mennem a korábbi busszal. Így is tett. Végül elnézést kértem, amiért korábban el kell mennem, kifizettem a számlánkat, s még az állomásra menet jó párszor elnézést kértem, majd elbúcsúztam, a buszon ülve pedig végre fellélegeztem. Tudom, hogy rémes vagyok, de ez van. A fiatalember persze még párszor rám írt, s továbbra sem volt eszem ágában sem megbántani, udvariasan hárítottam a közeledést, s amolyan „bocsi, hülye liba vagyok, de ez van” alapon letudtam a dolgot. Ennek ellenére nemegyszer a tudtomra adta, hogy örül, hogy megismert, olvassa a blogomat is, és hát hogy ő mennyit fejlődött és a többi és a többi... Talán két évvel a találkozó után történt, hogy a jól ismert közösségi portálon valaki ismerősnek jelölt, asszonyka, gyerek, pasi, s hát beugrott az a korábbi találkozó, s mivel a legkevesebb értelmét sem láttam feszegetni a dolgokat, s nem is értettem a jelölés miértjét, nem igazoltam vissza a jelölést. Ennyi lett volna a történet, mígnem a minap, az ezt megelőző bejegyzésemhez kaptam egy hozzászólást, amit most megosztanék, s egyben megragadnám az alkalmat, s némi reakcióval is illetném:

"Kedves Antihamupipőke!

Szerintem a gond veled van,úgy gondolom,kicsit mélyen magadba kellene nézned.Mi 2013-ban találkoztunk,egyetlen randi,nem is történt semmi azon kívül,hogy nevetségesen átlátszó módon megpróbáltál lerázni.Azonban már akkor láttam,hogy teljesen ki vagy égve.Nagyon csinos,szexi,szép,intelligens és művelt is vagy,de olyan szinten rágörcsölsz erre az egészre,ami már nevetséges.Talán végre kicsit viselkedhetnél nőként is,nem csak egy kis 16 éves nyafogós kiscsajként,aki még hisz a tündérmesékben,meg a királyfikban.

Én fél évet voltam fenn azon a bizonyos társkereső oldalon,azonban minden jöttmenttel nem randiztam.Utánad kb. 1 hónappal megismerkedtem a párommal,a kislányunk már 18 hónapos,októberben születik a második.Hogy tökéletes vagyok-e?Qrvára nem,mint ahogy ő sem.Mégis boldogok vagyunk egymással.Elárulok egy titkot : a pasik nagyon nem szeretik az önbizalomhiányos,szürke kis egereket,akik csak görcsölnek egyfolytában.Ha nem kapod össze magad és nem dobod el ezt a világfájdalmas ,depressziós, "engem senki sem szeret" dolgot és nem lazulsz be végre,akkor tök egyedül maradsz.

Mellesleg minden bejegyzésedet elolvastam...nem mindig a pasikban kell a hibát keresni,meg a társadalomban...talán veled van a gond."

Kedves Zoli! 

Szerintem a gond ott van, hogy annak ellenére, hogy boldog családapa vagy, még mindig nem tudtál elengedni egy több mint három és fél éves történetet, s nem is értem mit akartál te már akkor egy ilyen kiégett nőtől, mint én. Igaz, nevetségesen átlátszó volt a mód, ahogyan leráztalak, de nézzük a pozitív oldalát, ha akkor kendőzetlenül a képedbe vágom, amit gondolok, akkor talán nem találod meg életed párját, mert jó időre elmegy a kedved az ismerkedéstől. S igazad van, nekem valóban többször kéne nőként viselkednem, például az olyan férfiakkal is, akik szemrebbenés nélkül hagyják, hogy kifizessem a számlát. Olyan férfiakkal, akik ízléstelenül öltözködnek, nem tudnak irányítani egy társalgást, egyáltalán, ha külsőséggel nem is, de jó humorral, intelligenciával felkelteni az érdeklődést maguk iránt. Igazad van abban is, hogy sajnos engem néha összehoz a sors mindenféle „jöttmenttel”, lásd veled is. Szóval kedves, ahogy mondani szokás zsák a foltját, igen, vannak nők, akiket mindenféle jöttmentek is kielégítenek, látod, te is megtaláltad a párodat. Lassan kétgyermekes családapaként pedig elengedhetnéd ezt a kisfiús sértettséget, mert mint azt a következmények mutatják, én túl kedves voltam veled, s ha akkor jól a földbe döngölöm az egódat, talán évek múltán nem érzed magad feljogosítva rá, hogy na, most aztán megmondd nekem a tutit. De persze őszintén gratulálok a gyerekekhez, az asszonykához, és persze nekik is, büszke lehet a párjára, büszkék lehetnek a gyerekek is, hogy ilyen pitiáner, sértődött kis görcs az apukájuk, aki még mindig inkább egy ilyen szürke kisegérnek osztja az igét ahelyett, hogy a gyerekeivel és az anyukájukkal foglalkozna. Szóval gratulálok, Zoltán, mert talán velem gond van, de mégsem szülöm a második gyereket egy ilyen pasinak, mint te, aki hosszú évek után sem tud felülkerekedni azon, hogy nem jött be egy ilyen depressziós libának.

Szóval végső soron ehhez nem sok minden hozzátenni vagy elvennivaló van, a fagyi mindig visszanyal, s talán az én nem akarok szándékosan megbántani senkit randipolitikám is hagy némi kívánni valót maga után, de én már csak ilyen vagyok. S mondjon akárki akármit, nem vagyunk egyformák, ahogy az igényeink, s a véleményünk sem az, de a mai napig is sokkalta boldogabbnak érzem magam, ha úgy van, akkor inkább egyedül, mintsem, hogy lebecsülve önmagam, sutba dobva az igényeimet elvárásaimat, összeálljak valami férfiatlan pojácával, aki sokkalta magasabbra tette a lécet, mint az elfogadható lenne, pusztán azért, mert félnék az egyedülléttől vagy a magánytól. S Igen, ha az, hogy vannak elvárásaim, igényeim és jó ízlésem, s nem állok össze mindenféle jöttmenttel azt jelenti, hogy álomvilágban élek, s hiszek a tündérmesékben, akkor nagyon remélem, hogy ez így is marad.